Mi, akik az utcára megyünk, mi, akik fórumra járunk, mi, akik
szabadegyetemet csinálunk, mi, akik flashmobokat szervezünk, mi, akik foglalunk.
Én például utálok fórumokra és tüntetésekre járni, és még
ennél is jobban utálok fórumokat és tüntetéseket szervezni. Legjobban azonban
veszekedni utálok. Veszekedni barátokkal és ellenfelekkel arról, hogy mindez
forradalom-e vagy pedig gazdag gyerekek úri sportja; hogy kimenjünk-e most
azonnal az utcára, különben elmennek az emberek, vagy pedig előbb üljünk le és
közösen beszéljük meg, miért megyünk ki az utcára; hogy teljesítették-e a
követeléseket vagy sem, és így tovább. Egyszóval nem szeretem mindazt, amivel a
mozgalom jár.
Sokkal jobban szeretek otthon ülni, vagy könyvtárba menni. Egyetemi oktató vagyok, de egyetemi polgárként veszek részt a mozgalomban. Közvetlenül nem fenyegetnek az elbocsátások, viszonylag jól integrálódtam az egyetemi bürokráciába éppúgy, mint a tudományos életbe, anyagi állapotom a körülményekhez képest stabil, nem lenne muszáj erre szánnom a szabadidőm tetemes részét; mégse tehetek mást.
Sokkal jobban szeretek otthon ülni, vagy könyvtárba menni. Egyetemi oktató vagyok, de egyetemi polgárként veszek részt a mozgalomban. Közvetlenül nem fenyegetnek az elbocsátások, viszonylag jól integrálódtam az egyetemi bürokráciába éppúgy, mint a tudományos életbe, anyagi állapotom a körülményekhez képest stabil, nem lenne muszáj erre szánnom a szabadidőm tetemes részét; mégse tehetek mást.
Nem azért csinálom mindezt, mert ezt akarom csinálni, hanem
azért, mert kell. Nem maradhatok otthon többé. Következésképpen nehezen
állíthatnám, hogy szabad elhatározásomból csinálom azt, amit csinálok. Mégis
azt gondolom, amikor „mi” vagyunk, az a szabadság egyik legfontosabb és
legnagyobb erejű formája. Nem mondom, hogy az egyetlen, mert ismerek más
formákat is, de kétség kívül az egyik legelemibb.
A strukturalizmus sokat tett azért, hogy rosszat gondoljunk
a szubjektumról, ráadásul jó okkal tette ezt. A szubjektum halott, és én nem is
szeretném itt kihantolni. Csakhogy amiről itt beszélünk, az nem az a
szubjektum, nem az a szabadság, amit Althusser, Foucault vagy Barthes
eltemetett. Itt nem egy előre adott alanyról beszélünk, aminek a cselekvése
valamiképpen kifejezné ezt az alanyt. Bárki, aki volt hallgatói fórumon tudja,
hogy semmiféle ilyen előre adott alany nem létezik. Nincsenek közös ideológiák,
nincsenek közös politikai meggyőződések sokszor még érdekközösség sincs. A
hallgatók és a középiskolai diákok puszta gazdasági érdekei mást-mást tennének
szükségessé: az, aki már benn van a felsőoktatásban jól jár, ha az ajtók
bezárulnak: diplomája értékesebbé válik. Az érdekek, gondolatok, elképzelések
nem a fórumot megelőzően egységesek, hanem az események folyamatában
integrálódnak.
A „mi” nem található meg sehol a világban. Nem jön szembe,
nem találunk rá. Nekünk kell létrehozni, a "mi" nincs is máskor, mint amikor
létrehozzuk. Rá vagyunk kényszerítve hogy létrehozzuk, rá vagyunk kényszerítve,
hogy közös politikai tetteket hajtsunk végre, miközben éppen politikailag nem fűz semmi minket össze (vagy legalábbis nagyon kevés). Konzervatívak és
liberálisak, maoisták és az alkotmányos monarchia hívei: számtalan nézettel
találkoztam személyesen is.
De éppen ez az, ami miatt ez az alany más, mint az, amelyet egyébként
ismerünk. A szubjektum más formája ez. „Mi”, akik egyébként nem sok közöset
találnánk a másikban képesek vagyunk együtt skandálni, hogy „miénk az egyetem”,
minden kétely és fenntartás nélkül. A tett alanya a közösség, amely együtt
cselekszik, együtt hozza létre cselekedetének elveit, és együtt hajtja azt aztán
végre. Se a tett előtt se a tett után nem létezik ez a szubjektum, ezért is
olyan nehéz minden alkalommal újra megteremteni. De ha nem így lenne, ha
lennének előre adott elvek, nézetek, ideológiák, akkor nem is jönne létre
semmiféle tett. Csak valami, ami tettnek tűnik.
Van a szabadságnak egy nagyon régi elgondolása, ami nem
azonos azzal, amit „szabad akaratnak” nevezünk, és ami – ahogy mondtam – nem
jellemzi a tömeg cselekvését. A skolasztika „spontaneitásnak” nevezte azt a
szabadságot, ahol a tett semmi más által nem kényszerített, mint a cselekvő
lényege által. Ahol a cselekedet a cselekvő lényegéből fakad és semmi másból. A
tömegnek nincs lényege, vagy legalábbis nincs abban az értelemben, ahogy a
skolasztika gondolta: nem adott a tett előtt. Azt, hogy micsoda a tömeg, csak a tett
(és a hozzá vezető sokszor fárasztó folyamat: a fórum, a kooperatív munka)
határozza meg. Mégis az az érzés, amikor létrejön a tett, nem más, mint egy
gyökeresen eltérő szabadság megtapasztalása: a spontaneitásé. A tüntetések
résztvevőinek másnapi beszámolói mind erről az eddig ismeretlen eufóriáról tanúskodnak,
bármilyen keveset „ért is el” maga a tüntetés. Merthogy az eredmények igazából
eltörpülnek amellett a tény mellett, hogy létrejött a „mi”.
Nagyon jó ötletnek tartom, hogy ilyen blog indult a témában.
VálaszTörlésÚgy tűnik jó ideje, hogy a tudomány valóban arra jó leginkább, hogy az intuíciónkat igazolja. Én a strukturalizmusban és -ba szocializálódtam, nagy örömömre szolgált a személyiség temetése. Igazolta intuíciónkat. Most meg a tömeg arcát szeretném megragadni, hogy igazoljam intuíciómat.
VálaszTörlésAz olvasmányok is nagyon jók. Jöhetnek még.
Medve Névtelen