Az osztályharc meghaladása

„A középosztály lázadása” – mondják egyre többen. Tamás Pál szerint egy ’89-es álom, az, amiért síkra szállunk, a társadalmi mobilitás megteremtéséé, a jól kereső középosztályba való bekerülés lehetőségéért folytatott harc.

Ha ez így lenne, vajon miért nem az alsóbb osztályok indították  a harcot? Miért pont az egyetemisták kezdték, akiknek már nem kell harcolniuk?

Az az érdekes ebben a felvetésben, hogy az első, ami valóban képes tartalmat adni annak a feltételezésnek, hogy a diákmozgalom a középosztály érdekérvényesítésének eszköze. Implicit módon a következőt állítja: az osztályharc ma más formában jelenik meg, mint a 19. században és a 20. század elején. A középosztály osztályharca nem a munkaidőért folyik, hanem a társadalmi mobilitásért. Első pillanatra nem teljesen világos, hogy miféle érdeke lenne a középosztálynak abban, hogy az alsóbb rétegek is felemelkedhessenek, de ez megoldódik akkor, ha azt vesszük figyelembe, hogy tandíjat jelenleg a középosztály sem tudna fizetni. Ezért nyilvánvalóan a szerző szándékával ellentétben ugyan, de általánosíthatjuk ezt a kérdést. Nem annyira a középosztály problémája ez, hanem általában a „bérből és fizetésből élőké”. Márpedig azokat, akik kénytelenek bér ellenében dolgozni, Marx proletárnak nevezte. Az, hogy ez ma a középosztályt is fedi, nem változtat azon a marxi belátáson, hogy a bérből élők mindig kénytelenek osztályharcot folytatni, mert jogegyenlőség áll fenn köztük és a befektetők között, ami olyan szituációt eredményez, hogy mindkét fél csak az erőből ért. Az, hogy itt az állammal kell folytatniuk a harcot, szintén nem meglepő, hiszen a köz- és felsőoktatás esetében az állam a befektető. Ez valamiféle evolúciós osztályharc modellje: a középosztály azért harcol, hogy gyermekei jobban éljenek.

E vázlatos értelmezés természetesen leegyszerűsít. Mégis a „középosztály lázadásának” tézise többnyire ebben az osztályharcos sémában gondolkodik.

A legfontosabb téves feltételezés emögött az, hogy a diákmozgalmak központi kérdése a tandíj. Van ennek alapja, hiszen a diákmozgalmak képviseleti része, azaz a HÖOK kezdettől ezt tette meg témájának, erről akart népszavazást. Nagy valószínűséggel a HÖOK ugyanabban az osztályharcos modellben gondolkodott, mint a szociológus. De a diákmozgalmak nagyon hamar meghaladták ezt a modellt, és a HÖOK is kénytelen volt ehhez legalábbis részben alkalmazkodni.

Mik is a diákmozgalmak céljai? Nem hiszem, hogy erre lenne egyszerű válasz, nem hiszem, hogy lenne bárki, aki erre válaszolni lenne képes. Egységes célok értelmében nincsen diákmozgalom. Annál is inkább, mert a diákmozgalmakban nincsenek előre adott ideológiák, menthetetlenül ideiglenes egységüket csak a tett teremti meg.

Mégis, ha valamilyen központi kérdést vagy követelést kellene megnevezni, amiért a harc folyik az leginkább az autonómia lenne. „Semmit rólunk nélkülünk”, „az egyetem a miénk”. A diákmozgalmak legfontosabb belátása, hogy az autonómia gyakorlására többé nem elégségesek a képviseleti eszközök. A részvételi demokrácia magunk által megteremtett formái azok, amik biztosítják az autonómiát.

Az, hogy ez „lázadás-e” vagy „forradalom” a mozgalom szempontjából irreleváns kérdés, de foglalkozzunk kicsit ezzel is. Mi a különbség „lázadás” és „forradalom” között? Minden hegeliánus szerint az, hogy a forradalom totális, az egész rendszert egyszerre változtatja meg, a lázadás ezzel szemben csak részekre hat, és így valójában megerősíti  a rendszert. Hannah Arendt szerint akkor beszélünk forradalomról, ha az a mindent újrakezdés jellegével bír. Sartre „lázadónak” nevezi Baudelaire-t, mert a „rossz virágait” akarja, és a rossz mindig feltételezi a jót: Baudelaire képtelen a forradalomra, örök lázadó marad. A diákok nem akarják megváltoztatni a rendszert, csupán bebetonozzák a középosztály uralkodó helyzetét egy neoliberális környezetben: lázadók és nem forradalmárok.

A magyarországi diákmozgalmak nem irányulnak a neoliberális gazdaságpolitika és gondolkodásmód ellen. Ez kétségtelen tény. De hogyan is irányulhatnának az ellen, amikor a mozgalmat mindig helyben kell megcsinálni? Nincs és ne is legyen globális antikapitalista forradalom. Ma Magyarországon nem neoliberális gazdasági környezet van, hanem egy neoliberális globális gazdasági környezetben létrehozott helyi feudális gazdaság. Ez az újfeudalizmus nem független a globális neoliberalizmustól (csak önjelölt közgazdasági sámánok gondolják, hogy az lehet), de mégsem azonos azzal. A diákmozgalomnak ez ellenében kell magát megfogalmaznia, ami tehát a következőt jelenti: közvetlenül  a feudalizmus, közvetve a neoliberalizmus ellenében. Ha valaki gondosan olvassa a követeléseket, azt is láthatja, hogy a mozgalom mindkettővel szemben áll. A Pécsi HaHa 8. pontja például így hangzik: „Tiltakozunk a támogatott egyetemi férőhelyek önkényes, központi szétosztása ellen. Az államnak nem csak pénzben mérhető gazdasági hasznot hozó állampolgárokra van szüksége.” Az első fele a feudális, a második a neoliberális gyakorlat ellen fogalmazódott meg, amelyet a feudális gyakorlat időről időre mégiscsak használ (lásd például: „önfenntartó felsőoktatás”).

De ennél van egy fontosabb mozzanat is: az, hogy mi ellenében fogalmazza meg magát a diákmozgalom sokkal kevésbé érdekes, mint az hogy mi mellett fogalmazza meg magát. A diákmozgalom nem reaktív, hanem produktív. Létrehozza a részvételi demokrácia lokális formáját, amely önmeghatározó képes lenni, és egyben kidolgozza a társadalmi szolidaritás olyan formáit, amelyben ezt a részvételi önmeghatározást modellként nyújtja más társadalmi csoportoknak. Nem a diákmozgalom fogja megváltoztatni a társadalmi totalitást. De a változást valahol el kell kezdeni bevezetni, mert a politika új formái nélkül csak a politikai sivatag marad, amiről egy fél ország réges-rég lemondott már. A diákmozgalom nem egy érdek kifejezése, hanem heterogén érdekek egyeztetése vagy integrálása. Nem a középosztály osztályharca, hanem az egyetemi polgár létrejöttéért folytatott harc. Más szóval: az osztályharc meghaladása.