2013. június 10., hétfő

A tett társadalma


 [A szálak elvarrása I.]

A jelenlegi magyar társadalom legfontosabb problémája  a dezintegráció. Hozzátehetjük, hogy egyszerre felszíni és mélységi dezintegráció. Ez a társadalom szét van szakítva a szegénység és a polgárhoz méltó életet élők, az ilyen vagy olyan  párt szimpatizánsai, a cigányság és a magyarság, a dolgozók és a munkanélküliek között; sőt az értelmiség és a kétkezi munkások, a buszvezetők és a bányászok között; de néha még az egyetemisták és a fociszurkolók, az autósok és a biciklisták között is.

És ezzel persze ezt akarom mondani: a legnagyobb probléma nem a „demokratikus deficit”. Ha csupán restauráljuk a köztársaságot, az ugyanoda fog visszavezetni, ahol ma vagyunk.

A jelenleg forgalomban lévő integrációs elképzelésekkel van néhány fontos probélma. Nagyjából úgy lehetne ezeket az elképzeléseket osztályozni, hogy azok vagy merőben formálisak vagy ha tartalmiak, akkor különböző eszmékre támaszkodnak. Az én megítélésem szerint mindkét alternatíva megbukott és szükségünk van egy harmadikra. Márpedig a diákmozgalom nyújtott egy ilyen alternatívát, és meggyőződésem, hogy ezt ki kell és lehet használni.

Formálisnak nevezem a társadalmi integrációt célzó olyan erőfeszítéseket, amelyek pusztán a jogi keretek biztosításával elintézettnek vélték a feladat megoldását. Nem volt elintézve. Nyilvánvalóan lehetett volna olyan formális kereteket létrehozni, amelyek legalább segítik az integrációt, kereteket adva valami közösség kialakulásához, de még ez sem történt meg. Formális kereteink nem az integrációt, hanem az egyéni érvényesülés lehetőségét próbálták megadni, nem számolva azzal, hogy ha a közösség egy része – nyilvánvalóan a „mélyszegénységben” élőkre gondolok itt – kollektíve kerül olyan helyzetbe, amiből semmiféle kiút nincsen, akkor egyéni lehetőségeket biztosítani számukra leginkább a velük való gúnyolódásnak tűnik. Voltak Magyarországnak olyan területei, ahol legalább a kezdetei megvoltak az integráció intézményes kereteinek. A Dél-Dunántúlon a cigányság integrációja a gazdasági tragédia minden hasonlósága ellenére jóval sikeresebb volt, mint Észak-Magyarországon Talán el kellene gondolkodni azon is, hogy miért nincs a Gandhihoz hasonló gimnázium Miskolcon, vagy miért nincs romológia egyetemi szak máshol az országban.

Eszmékre támaszkodónak olyan integrációs kísérletekre gondolok, amely szerint a formális válasz nem elég és vissza kell térnünk a közösséget összetartó eszmékhez. Írtam az előző posztban Szülőföld eszméjéről, amely ilyen integratív eszme. ilyenek az etnicizmus különböző formái, mindenki ismeri őket: „Magyarország a magyaroké”. És ehhez még hozzávehetjük a manapság divatossá váló baloldali „patriotizmus” elgondolását is. De fontos látni, hogy itt három külön dologról van szó. Mindegyik ugyanannak a hagyománynak az örököse, de az eszmék, amelyek az integrációt szolgálják gyökeresen különböznek. „Nemzetnek” nevezik, de mindannyian mást értenek alatta. A hagyományos nacionalizmus lényegében megszűnt Magyarországon, legalábbis nem sok olyan kísérletet látok, amely Eötvös József értelmében szeretné egyetlen politikai nemzetben egyesíteni a Kárpát Medence nemzetiségeit. Ehelyett azonban vannak más eszmék, amelyek támaszkodnak a hagyományos nacionalizmus pár elemére. Különbözőek, de mindegyik közös abban, hogy ettől az eszmétől várják a társadalom egységesítését (mégha az néha aligha nevezhető is társadalomnak, mint az etnicizmus esetében)

Az eszmékre alapított társadalmakhoz nyugodtan hozzászámolhatjuk a köztársasági eszme híveit is. Mivel a köztársasági eszme hazánkban hagyományosan gyenge lábakon áll – ezt ellenfelei döntő érvnek is vélik vele szemben –, ez a legkevésbé hangos és legkevésbé öntudatos ebben a csoportban, de azért koránt sem jelentéktelen. A félreértések elkerülése végett a „köztársasági eszmén” Rousseau elgondolását értem: (morálisan) egyenlő állampolgárok szabadon kialakított közösségét.

Azt azonban manapság kevesen látják be, hogy a társadalmi integráció mindkét modellje tudatos, mesterséges konstrukció és mint ilyen történeti esetlegesség. Valójában mindkettőt filozófusok találták ki, puszta spekuláció formájában. Az elsőt a legelső modern politika-filozófusok, Grotius, Hobbes, Locke, Rousseau, Montesquieu és szerződés-elméletnek nevezték. A második furcsa módon alighanem egyszerre alapszik a francia forradalom tudatlan tömegein és teljesen spekultív elgondolásokon, mint például Kant elmélete a fogalmi szintézisről. Kell ahhoz valami hibbant filozófus-ész, hogy el lehessen hitetni az emberekkel, érdemes ezrével meghalni fogalmakért és eszmékért.

Amit mondani akarok, azonban az, hogy mindkét elgondolás elbukott. Az egyik azért, mert formális módon nem lehet integrációt létrehozni csak különálló egyének sokaságát („aggregátumot”, ahogy a régi filozófia mondta), a másik azért, mert nincsenek többé integratív eszmék, csak olyanok, amelyek megosztanak. Még a köztársasági eszme is ilyen. Minthogy ezek filozófiai elgondolások, a problémáik is filozófiai jellegűek. Sajnálatos módon nem lehet őket megoldani anélkül, hogy gondokoldnánk és vitatkoznánk róluk. Nincs olyan szociológiai módszer, amely azt mutathatná ki, hogy a nemzeti eszme képes-e még egységesíteni a társadalmat. Nincs olyan közgazdaságtudományi módszer, amely megmérhetné, melyik eszmét lehet a legjobban eladni két év múlva.

A diákmozgalom a mindenféle eszme nélkül létrejött integráció modelljét nyújtotta. Ezt az integrációt pusztán az hozta létre, hogy a közösség tagjai együtt cselekedtek. Nem kell nagyon messzire mennem, hogy azt állítsam nagyon hasonlít ez ahhoz az integrációhoz, amely jelenleg is a gátakon dolgozik az áradó Duna mentén, vagy amelyik a hóból mentette ki a napokra bennszorult autósokat az M1-esen. Nem veszélytelen az aktivista integráció, sőt nem ismeretlen mint propagandisztikus vagy éppenséggel autoritárius eszköz, hatalomgyakorlási technika. Nem minden további nélkül ajánlható. De más modell, mint az eszméken alapuló integráció.

2013. június 3., hétfő

A harc területének kiterjesztése


Nemrégiben részt vettem egy konferencián, ahol György Péter szövegéhez kellett hozzászólnom. Egy nem létező dologról, a magyarországi konszenzuális művészetről (vagy az én értelmezésemben: konszenzuális esztétikáról) beszélt. Valamiről, amit szerinte meg kellene teremteni. Olyan művészetről, amely érzéki közösséget vállal mindazokkal, akikről a politikai közösség lemondott. Négymillió szegény emberrel (köztük talán nyolcszázezer „mélyszegénnyel”) a határokon belül, az emberiség hasonló százalékával azokon túl. Ez nem a nekik szóló művészetet, még kevésbé a róluk szóló művészetet, hanem az ő részvételükkel megvalósított művészetet (esztétikát: ez szélesebb kategória, mint a művészet) jelentené. Olvastam néhány sovány összefoglalót erről a neten, nem mondom, hogy nem tisztességesek, mit is lehetne ilyesmin összefoglalni. Egy dolog azonban biztosan elsikkadt: György Péter kiindulópontja.

A kiindulópont pedig fontos, mert elmozdítja a nézőpontot. „Annak megfelelően, ahogyan a  jelenlegi kormány eldöntötte, hogy a  kortárs liberális neokapitalizmus radikális kritikájára építi  legitimitását, értelemszerűen és elkerülhetetlenül csak a nemzetállami hagyományt tekinthette egy (régi) új közösség létrehozásának alapjaként.”

Amit itt ki kell emelnünk:

1. A kormánypolitika és benne az „oktatáspolitika” legitimitását a „liberális neokapitalizmus” kritikája nyújtja.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a ez a politika in se ne lenne neoliberális. Sokat vitatkoztam már ezen újvidéki  radikális barátommal, és Tamás Gáspár Miklós is úgy látja, minden felszín ellenére a mély neoliberális. Szerintem ez nem így van, a hazai oktatási rendszert nem gazdasági liberalizáció, hanem ideológiai program ítéli „megszorításokra” (az oktatásból kivont pénzek ugyanis rendre megjelennek, mint a hűbéreseknek juttatott mentőöv vagy egyenesen többletjuttatás, ezen kívül gazdasági érvekkel indokolhatatlan és indokolatlan területekről is nagymértékű forráskivonás történt). Ettől függetlenül igaz, hogy a hazai oktatási rendszer forráskivonása nem független a nemzetközi megszorítás-politikától sőt a piaci liberalizációtól sem (legalábbis abban biztosan nem, hogy piaci szereplőként való megjelenésre kényszeríti az egyetemeket).

De itt most nem ez a fontos, hanem a legitimáció problémája, azaz az ideológia kérdései. És ezek nem a filozófiai magaslatok, amelyek a napi politikai harcoktól messze, az ideák világában folynak. Nagyon egyszerűen szólva a diákmozgalmak és általában bármiféle ellenbeszéd nem fog semmilyen célt érni addig, amíg csak az ideológia különös (specifikus) formáit támadja, és teljesen érintetlenül hagyja az általánost. A „Bajnai anarchistái” kifejezés nem (csak) azt jelenti, hogy az E14 által fizetett hőbörgők, hanem azt is: a neoliberalizmus élharcosai, az IMF katonái, a gyarmatosítók. 

Létezik egy nemzetközi szituáció, mondhatjuk korszellemnek, amelyre a Nemzeti Együttműködés Rendszere választ ad. A szituációt magát többféleképpen láthatjuk, a neoliberális gazdaság válságaként, amelyre a pénzügyi stimulus talán majd megfelel, a kapitalizmus természetes önellentmondásainak felszínre töréseként, európai aszimmetrikus válságként, és mindezek kulturális megfelelőiként vagy bárhogyan máshogyan. A lényeg nem ez. A lényeg az, hogy bármennyire is el vagyunk veszve mindennapi csatározásainkban, bármennyire is meghatározott a kormány értelmiség-ellenes és kultúraellenes politikája a szavazatoptimalizálás, a közvetlen „politikai” (intézményes intrikai) célok által, valójában általános válaszként is érthető erre a szituációra. Innen van, hogy nem teljesen agyalágyult források – mint a  Le monde vagy a The Guardian – is hajlamosak néha megfontolni, hogy alternatívaként tekintsenek arra, „kísérleti területként” gondoljanak Magyarországra, ahol egy autentikus válasz megfogalmazásán dolgoznak. Természetesen ehhez el kell tekinteni mindattól, ami számunkra így közelről nézve „demokratikus deficitnek” tűnik (és a demokrácia hűbéresítésének bizonyul).  És számunkra talán közvetlenebb módon: innen van, hogy számos honfitársunk számára is megfontolandó.

Nem pusztán a butaság vezetett oda, ahol most állunk. Nem az agymosás fordítja ügyünkkel szembe a szavazópolgárokat. Az vezetett ide, hogy a NER valóban válasz egy kortárs kihívásra, olyan válasz ráadásul, amit mindenki ért. Aki nem nyújt hasonlóan általános választ a globális problémákra, az folytonos lépéshátrányban lesz, mindig csak reagálni lesz képes, cselekedni sosem. 

2. A legitimitás alapja egy közösség, méghozzá egy „természetes” közösség, amelyet az individualista liberalizmussal állítanak szembe.

György Péter később pontosította ezt, nem annyira nemzeti közösségről van itt szó, hanem egy „felnagyított [nemzet méretűvé duzzasztott] Heimatról”. A szülőföld ideológiája. Nem térek itt ki rá, hogy mit jelent a Heimat a német kulturális identifikációban, mindenki utánanézhet az interneten, akit érdekel.

A szülőföld azonban mindenki számára ismert, kedves szó, mindenki érti, hogy a szülőföldre vigyázni kell, hogy a szomszédsággal – akik mind ugyanolyanok mint mi – kedélyesen csevegni kell, az idegeneket, a „jöttmenteket” gyanakvással kell nézni. A szomszédoktól kedvezményes áron vehetek terményeket, és persze, hogy a utcában a boltot nem a jöttmenteknek, hanem Pista bácsinak adom ki, akit ezer éve ismerek. A szülőföldön sajnos nincsen egyetem. Az biztos olyan valami, mint az iskola, csak nehezebb. A szülőföldön vannak ugyan szegények, de nem a mi utcánkban. Ha mégis arra kószál egy, akkor elfelejtjük bezárni a kutyákat.

A szülőföld fogalma azonban nem nagyítható fel minden probléma nélkül – mondta György Péter. És hát valóban, amikor a szülőföld állami ideológiává lesz, akkor minden megváltozik, a szomszédból nemzeti burzsoázia, a boltból nemzeti dohányáruda, az egyetemből az ipari kamara mikrogazdasági játékszere,  a szegénységből közrendészeti probléma lesz.

A természetes közösség hirtelen felfuvalkodott állami fennhéjázás lesz, ami képtelen kezelni az univerzális javakat, mindazt, amit a nemzet csupán megőrzésre vett át az egyetemes emberitől, merthogy úgy alakult, hogy ő lett az örökség kezelője. Ezektől legszívesebben egyszer és mindenkorra megszabadulna visszaadná a feladónak, vigyázzon rá ő, ha olyan nagyon akar, miért is nem lehet ezt európai pénzből elintézni. Mert a szülőföld ideológiája számára Európa valahol túl van, túl az üveghegyen és az óperenciás tengeren, Európát mi nem csináljuk hanem elszenvedjük, Európa nem a mi közös jószágunk, hanem mi vagyunk Európa javai; márpedig mi nem leszünk gyarmat.

Az egyetem azonban nem nagyobbacska iskola. Az egyetem szó szerint universitas, egyetemes intézmény, amit képtelenség a szülőföld ideológiájába integrálni.

3. A feladat, hogy egy hasonló erejű és általánossági szintű választ is adjunk.

Ez a feladat túl van a 6 ponton.

Sokféle válasz elképzelhető, ez a blog ezek közül egy mellett köteleződött el: a tetten alapuló konszenzuális közösség megteremtése mellett. Ha van bármi értelme folytatni, akkor ezért fogom folytatni. Nem fogom kötelességemnek érezni, hogy napi problémákra reagáljak, a blog – terveim szerint – egyszerre lesz általánosabb és személyesebb. Több hónapja nem posztoltam semmit, mert abban a formában nem tehettem, mint azelőtt: megszűnt a diákmozgalom mint mindennapos együttgondolkodás médiuma (maga a mozgalom nem szűnt meg, ne tessék úgy örülni). Innen kezdve sokkal önállóbbá válik a gondolat, nem mintha eddig képviseltem volna valakit, de mégiscsak ütköztettem nézeteim a mozgalmárokkal. A cél azonban továbbra sem az egyéni gondolkodás, hanme a közösségi tett alapjának megteremtése.