Pécsi szabadegyetemi beszéd

Minthogy a tegnapi napon az ország több városában az egyetemi polgárok elfoglalták az egyetemet, a legelső feladatomnak itt és most azt kellene tartanom, hogy kifejezzem a Szabadegyetem szolidaritását az egyetemfoglalók iránt. Rögtön rátérek arra, hogy ez miért szükségtelen.

A diákmozgalmak elméletéről fogok beszélni. Filozófus vagyok, a filozófusok többnyire elméleteket termelnek, „haszontalan” tudást, tehát olyasmit, ami „öncélú”, nincs „gyakorlati haszna”, és így tovább. A filozófiai elméletek nem hoznak létre GDP-t, nem növelik a „nemzeti összterméket”, mert még ha el is lehet adni a filozófusok könyveit – van ahol ez igen jó üzlet, léteznek jó filozófus brandek –, ahogy Tamás Gáspár Miklós helyesen elmondta és még ma nyilván el is fogja mondani: „nyilvános” javakat hoznak létre és a nyilvános jószág jellemzője az, hogy korlátozhatatlan, a filozófia mindenkié, nem egy „nemzet” „össztermékének” része.

Elmélet, az görögül theória, szemlélődés, a latin skolasztika „contemplationak” fordította. A filozófiai elmélet tehát kontemplatív, puszta nézés, még inkább dologtalan bámulás, a karosszékből folytatott elmélkedés. Ezen kívül még érdek nélküli is, désinteressé, mondta Rousseau, magányos sétálók, bóklászók szellemi sportja. Mindezen vonásaiban jól láthatóan közös a diákmozgalmakkal. A diákok erőtlen mozgalma kimerül a „performance”-ban, ahogy az egyik blog minap megvetően jellemezte őket. Nincs eredménye, édeskeveset érnek el, különben is, miként fordítható le mindez politikai „haszonra”? Kinek a százalékait növelik? Kik állnak mögötte? De ha még valakik ki is tudják használni őket, a mozgalom eredménye nevetségesen kevés. Lázadás a lázadásért!

Minden bizonnyal. Nagyon kevés. Szinte semmi. Csakhogy a hangsúly a „szinté”-n van. Mert hát igen, a performance sem hoz létre semmit. Semmit, ami „dolog” abban az értelemben, ahogy a blog írója elvárná, valami, ami lehatárolható, kisajátítható, korlátozható. Hogyha létrehoz valamiféle tárgyat, az legfeljebb valami olyasmi, amit Hegel öszefeoglalóan „objektivációnak” nevezett, ami megint csak egy filozófiai fogalom és nemigen lehet eladni az árupiacon. Szinte semmi, de ha csak szinte, akkor mégiscsak valami. Mégis végtelenül több, mint az a semmi, ami egyébként ebben az országban nap mint nap minden felháborodás, minden rácsodálkozás, minden kifigurázás nélkül történik.

Mert a filozófiai, az érdekektől mentes kontempláció valóban létrehoz valamit, éppúgy ahogy a diákmozgalmak létrehoznak valamit, míg azok, akik közéleti blogjaikban saját megmondóember szerepük méltóságteljes tudatában véleményeket alkotnak, nem sokkal többet tesznek, mint azok a politikusok, akiket a diákmozgalmak vádolnak a politika fogalmának kiüresítésével. Az egyetemes szellem fenségterületén ugyanis az elmélet a termelés egyetlen módja. Nincs más mód, mindenki aki mást csinál az nem termel, hanem újratermel, és a szellem újratermelésének piaca semmivel sem magasztosabb, mint az árupiac. Vádoljuk tehát az eszmék újratermelőit.

Vádoljuk, igen a J’accuse értelmében vádoljuk, ahogy Zola vádolta a Dreyfus-ügy kapcsán a francia politikai elitet. Vádolunk titeket azzal, hogy nem tettetek semmit. Vádolunk titeket azzal, hogy a politikát színjátékká változtattátok. Vádolunk titeket azzal, hogy új eszmék termelése helyett a már meglévőkből is élőhalottakat varázsoltatok. Nekromanták vagytok, a szellem kiüresítői, élőhalott eszmék manipulátorai, fogalom-zombik teremtői, gondolat-kísértetek megidézői.

Egyik kedves filozófusom, Gilles Deleuze, azt mondja, a filozófia nem kontempláció, nem reflexió és nem kommunikáció, hanem fogalmak teremtése. Az elmélet termelés, nem karosszékből bámulás. A diákmozgalmak elmélete nem különbözik a diákmozgalmak gyakorlatáról, csak más formát ad annak. A diákmozgalmak politikai mozgalmak, a politika pedig a képzelet terepe, ezért a diákmozgalmak új képzeletet termelnek, míg a diákmozgalmak elmélete új fogalmakat. Társak, ha tetszik harcostársak. Nincs szükség arra, hogy a Szabadegyetem kifejezze szolidaritását az egyetemfoglalókkal, mert a szabadegyetem maga az egyetemfoglalás.

Azt mondtam, az elmélet termelés. Ez első pillantásra úgy hangzik, mintha azt gondolnám, a tudás gazdasági kategóriákban értelmezhető csupán, hogy kiszolgáltatom az egyetemet a gazdasági életnek, az egyetem feladata a termelés, tudás termelése. Bizonyos értelemben ez igaz: azt gondolom, szükség van közgazdasági fogalmak használatára, egész egyszerűen mert olyan világban élünk, amelynek legbensőbb fogalmisága közgazdasági. Mindazonáltal a termelés fogalma nincs olyan messze a „kontemplációtól”, mint azt első pillanatban gondolnánk. A theória, a kontempláció, az elmélet Arisztotelész szerint azért a legmagasabb rendű tudás, mert „öncélú”, azaz célját maga határozza meg. A „termelés”, abban az értelemben, ahogy itt használom Márkus György nyomán, nem pusztán „munka”, ami árut hoz létre. Az csak újratermelés lenne. A termelés meghatározza saját célját, azt nem kívülről kapja. Ahogy Márkus írja, mivel a termelésben a kereslet bensőleg van meghatározva, ezért a termelés mindig a cél interszubjektív, közös meghatározása is egyben. A termelők egyben fogyasztók, akik saját igényeikért termelnek. De ezen kívül új igényeket is termelnek, igényt az újra.

A diákmozgalmak ebben az értelemben termelnek tudást: saját igényüket termelik ki az újra, közösen, fórumokon konszenzusra törekedve határozzák meg igényeiket és teremtik meg az azok teljesítéséhez szükséges eszközöket.

Termelésnek az eszmék világában akkor nevezek valamit, ha nem pusztán tagadás. A tagadás, a cáfolat, a tiltakozás nem hoz létre valami újat vagy mást. Az adottal szemben foglal csak állást.

A képzelet termelésének eszközei igen változatosak lehetnek. Néhányat, olyanokat, amelyeket a pécsi Hallgatói Hálózat használ, felsorolok itt.

1. Irónia

Az irónia struktúráját tekintve állítva tagadás. A leggyakoribb eszköz, de a legvitatottabb is. Termelőereje sokak számára kétséges, a HaHa Pécs késhegyig menő vitákat folytat használatát illetően. Az irónia kétségkívül nem egyszerűen tagadja vagy cáfolja az adottat: megszakítja azt, és új jelentést hoz létre. De az iróniát mindig lehet – szándékosan vagy humorérzék híján – szó szerint is olvasni. Hogy valaki komolyan vegye azt a képet, amelyen a HaHa molinóját Soros György tartja a pécsi magasházon, az kétfajta alapra is visszamehet: 1. nem veszi észre az iróniát 2. Észreveszi, de mégis inkább a szó szerinti jelentés mellett dönt a figuratív kárára. Ez feltárja az irónia inherens problémáját: az irónia ugyan reflexív alakzat és a reflexió mindig létrehozás is egyben, de olyan létrehozás, ami túlságosan kötött az adotthoz.

2. Détournement

A kifordítás egy eredetileg tagadó cselekedet állításba fordítása, termelővé alakítása. Részletesen elemeztem már ezt az eszközt a Tanulási Hisztéria kapcsán. A kifordítás több, mint irónia, mert nem hagyja meg a szó vagy a dolog eredeti értelmét, hanem használatba veszi, interszubjektív átformálással megváltoztatja azt, az eredeti jelentés csak mint történet (mint történetileg esetleges értelem) marad meg benne.

3. Foglalás. A hely birtokbavétele.

Az okkupáció több mint valami előre adottnak, már ottlévőnek a megszállása. A hely új fogalmának a termelése. Mi a hely? Nagyjából két válasz létezik erre az európai kultúra történetében: 1. hely az aminek határai vannak (Ez Arisztotelész és minden követőjének válasza) 2. hely a tér egy pontja (ez Newton válasza). Az egyetemfoglalás a határtalan hely megteremtése, ami nem pusztán a tér egyik pontja. A foglalt tér éppenséggel a mindennapi rutin, a mindennapi tér elől elfoglalt tér, a tudásgyár elől elfoglalt tér, azért, hogy a helyet egyetemessé tágíthassuk. Az egyetem a szellem helye, és a foglalás ezt hozza vissza a technicizálódott egyetem világába. A fórumot, a szabad véleménnyilvánítás antik politikai eszményét

4. Fórum

Figyeljük meg, hogy a az első tüntetés TV közvetítését még csak a hídfoglalás érdekelte. Nagyon kevesen vették észre, lényegében csak azok, akik jelen voltak, hogy valami megváltozott. Bázisdemokrácia jött létre. Ma a fórumok közvetítése mindenki számára evidens, mert mindenki tudja, hogy a dolgok ott dőlnek el, a tüntetés csak a mozgalom szája, a mozgalom agya a fórum.

A politika kiüresedett fogalmának feltöltése

Amit a politika nekromantái kiüresítettek, azt a diákmozgalmak élettel töltik meg. A politika a miénk, nem valakiké, akik helyettünk csinálják. Nincs szükség arra, hogy mindig mindent bázisdemokratikusan döntsünk el. De nem hagyhatjuk, hogy politikai eszmék zombihadserege zabálja fel a világunkat, egyetemünket, városunkat: olyan gondolatok, amelyeknek semmi közük az egyetemi polgárok gondolatihoz, üres testek lélek nélkül.

Ezt írtam nemrég egy helyen: „Magyar nyelven ma a politika intézményes képviseleti szervek egymás elleni intrikáját jelenti. Mindazt, amit a hallgatói mozgalmak saját tevékenysége nem.” 1. A hallgatói mozgalmak nem intézményesek, nincsenek „vezetői”, de ennél is fontosabb módon nincsenek szervezetei csak hálózata. 2. A hallgató mozgalmakat hidegen hagyja a politikai intrika, a szavazati százalékok és a látszatintézkedések. 3. A hallgatói mozgalmak nem képviseletiek, mert azt gondolják, a képviseleti politika megbukott, képek színházává, szimulakrummá vált, amit a választópolgárok a TV előtt fogyasztanak. A politika új fogalmára van szükség, és a diákmozgalmak nem késlekednek azt létrehozni

Edmund Husserl egy kicsit sem radikális, nagyon is akadémai filozófus azt állította, minden fogalomnak szüksége van szemléleti betöltődésre. A politika új fogalmának, éppígy szemléleti betöltődésre van szüksége, hogy ne legyen üres. Képekre van szüksége, de nem szimulakrumokra, valódi képekre, amelyek nem reprezentációk, hanem cselekedetek, a képzelet átváltoztatására van szükség, új képzelet termelésére.

A politika fogalmáról

Szögezzük le: a Hallgatói Hálózat politikai mozgalom.

Miért akkor a sok elhatárolódás, a sok tiltakozás a politikai besorolás ellen?

Azért, mert a „politika” szó  magyarul  mást jelent, mint amit a diákok érteni akarnak alatta. Magyar nyelven ma a politika intézményes képviseleti szervek egymás elleni intrikáját jelenti. Mindazt, amit a hallgatói mozgalmak saját tevékenysége nem. 

1. A hallgatói mozgalmak nem intézményesek.

A Hallgatói Hálózat, a mozgalom koordinálója nem szervezet, hanem önkéntes aktivisták hálózata. A hálózatosság rendelkezik minimális szűréssel, valamilyen módon a hálózat tagjainak bele kell egyeznie új tagok felvételébe, de mind a bekerülés, mind a kilépés meglehetősen esetleges. És itt el kell oszlatni egy félreértést. A hálózatosság nem jelenti a hierarchia hiányát. Állandóan változó és változtatható hierarchiát jelent. A HaHa sokszor jelenti ki, hogy nincsenek vezetői. Ez így igaz, ha a vezetőn egy kinevezett, választott vagy bármilyen módon helyében rögzített autoritást értünk. De autoritás nyilván kialakul spontán módon a szervezetben. Vannak a hálózatnak csomópontjai, hierarchikusan jelentőségteljessé váló szervezők. (Igazság szerint nem is feltétlenül személyek ezek, sokkal inkább kijelentések, amelyek autoritással rendelkeznek, sokszor egy személlyel  szemben legjobb érv egy közösségi alapelvre való utalás, de ettől most az egyszerűség kedvéért eltekintek.) Előre adott és végleges hierarchia nincs.

2. A hallgató mozgalmakat hidegen hagyja a politikai intrika.

A „politikai újságírás” szerint ma a legfontosabb „politikai” hírek a szavazati százalékok. Állíthat égy politikus bármit, lehet egy mozgalom zászlóján bármilyen lényeges kérdés, utcára vihetünk bármilyen húsbavágó témát, a „politikai” haszon abban mérhető, milyen veszteséget okozott ez a kormánypártnak. Nem kell, hogy ez máshogy legyen. A diákmozgalmak nagyszerűen ki tudják ezt a helyzetet használni. Tömegével gyártják a kormányt nevetségessé tevő propagandaanyagot, a nyomásgyakorlás olyan hatékony eszközeként alkalmazzák a politikai veszteségokozást, amit négy Századvég Intézet sem fog kiegyensúlyozni. De ez mégiscsak propaganda. A cél nem ez, hanem a képviseleti intézmények feletti kontroll.

3. És végül: a hallgatói mozgalmak nem képviseletiek.

Mit is jelent a képviselet? Reprezentációt. Leképezést. És egészen pontosan így is működik. Mint egy szolgai kép, amely csak ábrázolni akar, megmutatni valamit, amivel szemben csak nézőként állunk. A képviseleti politika minden képzeletet felülmúlóan képszerűvé vált az elmúlt kitudja hány évben. Az állampolgárok otthon a TV-ben nézik a showt, amelyet a politikusok nyújtanak nekik, olyan szereplők, akik közül az államférfi (/államasszony?) névre egyre kevesebben és kevesebben jogosultak, a sztárallűröket pedig kommnunikációs szakemberek, politológusok tanítják meg nekik. Spektákulum, képek színháza, mondta erről Debord.

Vegyük észre, hogy eredendően a képviseleti politikának azokat kellene ábrázolnia (képviselnie), akik most a nézői székekben ülnek. Hogy fordult meg ez a viszony? Miért nem a választókat képviselik a választottak, miért ülnek tehetetlenül mély fotelekben a képernyők előtt a polgárok, akikről a politikának szólnia kellene? Azért történhetett ez meg, mert a politika elvált a polisztól, az integrált közösség javától. Minden olyan viszonyban, ahol a termék egy kész, végleges dolog, lehetőség van arra, hogy ez a dolog függetlenedjen létrehozójától. Hogy a dolog önálló életet éljen. Hegel absztrakciónak nevezi ezt, Marx fetisizációnak.

De itt ezen kívül egy különös dologról van szó: egy képről. A politika egy olyan dologgá, tárggyá vált, ami csupán reprezentálja, leképezi a választói akaratot, azaz van köztük valami szabályozott viszony, mint egy arc és annak portréja között, de ez a viszony nem jelenti, hogy a választók akaratát teljesítené, sokkal inkább annak ilyen vagy olyan képét. Márpedig a politika által megrajzolt képeknek nem sok köze van többé az ábrázolt tárgyhoz. Vannak pozitív képek, mint a „hazafi”, a „demokrata”, a „polgár” és így tovább, és vannak az ellenséges képek, mint a „panelproli”, a „magukfajta”, sőt a „liberális”, ami magyarul ma annyit jelent, hogy „erkölcstelen”. Nem szükségszerűen lesznek ezek üres álarcok, ami mögött már semmi sincsen, létezik viszonylag jól működő képviseleti rendszer, de kétségtelen tény, hogy ma Magyarországon nagyjából minden kapcsolat megszűnt a képviselők és a képviseltek között.

A képviseleti rendszer megbukott. Lehet ezt az „alkotmányos kultúra” válságával magyarázni, ahogy Sólyom László teszi, lehet a politikai polarizálódással, ami lehetetlenné teszi, hogy az alkotmány közös legyen, mint Kis János, lehet a fékek és ellensúlyok rendszerének voluntarista szétverésével, de el kell ismerni, hogy így vagy úgy a képviseleti politika teljes intézményrendszere részt vett abban, hogy a politika fogalma magyarul elvesztette a közjóhoz való kapcsolatát. Vagy azzal, hogy tagadta a demokratikus elveket, vagy azzal, hogy képviseletük közben nevetségessé tette azokat.

A politika ma olyan képeket kínál, amelyben a diákság nem ismer magára és semmi kedve többé azokhoz hasonulni. Ezért egy úja arcot tesz a helyükbe: az egyetemi polgárt. Nem azt  jelenti ez, hogy eltörölné  a képviseleti rendszert, hanem azt, hogy kontrollt gyakorol felette. Más szóval hatalmát gyakorolja.

A kérdés nem az, ki áll az arc mögött, mint a képviseleti showműsor legprimitívebb fajankói kérdezik, akik még azt se veszik észre, hogy a politika álarcai mögött senki sincs, és minden álarc mögé egy láthatatlan embert képzelnek. A politika ma üres. Nem az a baj vele, hogy korrupt, hanem az, hogy olyannyira üres, hogy még a korrupció is értelmet adhat neki. Legalább a nemzeti burzsoázia gazdagodik meg a közpénzekből, nemde?

A kérdés az, miben más ez az arc, mint képviseleti intézmények által nyújtott képek? „Közvetlen demokrácia”: láthatólag a közvetett demokráciával, a képviseleti rendszerrel áll szemben.  A közvetlenség mégis megtévesztő: nagyon is közvetített ez a demokrácia, a konszenzusra törekszik, minden érdek és vélemény közvetítésére és közakarattá alakítására. Ennek a tevékenységnek nem a képek világa a mintája, hanem a kooperáció, a közös munka. Itt nincs elválasztva az eredmény a munkától,  mert az eredmény másodlagos, a közös munka a lényeg. A folyamatban pedig nem leképezés van, hanem egyenlő részvétel.

A politika új értelme az, hogy nem hagyjuk tőlünk függetlenné válni a közjó meghatározását. A politika a részvételen és az aktivitáson kell hogy alapuljon, nem a passzív befogadáson. A politika fórum, nem pedig mozi.

Az osztályharc meghaladása

„A középosztály lázadása” – mondják egyre többen. Tamás Pál szerint egy ’89-es álom, az, amiért síkra szállunk, a társadalmi mobilitás megteremtéséé, a jól kereső középosztályba való bekerülés lehetőségéért folytatott harc.

Ha ez így lenne, vajon miért nem az alsóbb osztályok indították  a harcot? Miért pont az egyetemisták kezdték, akiknek már nem kell harcolniuk?

Az az érdekes ebben a felvetésben, hogy az első, ami valóban képes tartalmat adni annak a feltételezésnek, hogy a diákmozgalom a középosztály érdekérvényesítésének eszköze. Implicit módon a következőt állítja: az osztályharc ma más formában jelenik meg, mint a 19. században és a 20. század elején. A középosztály osztályharca nem a munkaidőért folyik, hanem a társadalmi mobilitásért. Első pillanatra nem teljesen világos, hogy miféle érdeke lenne a középosztálynak abban, hogy az alsóbb rétegek is felemelkedhessenek, de ez megoldódik akkor, ha azt vesszük figyelembe, hogy tandíjat jelenleg a középosztály sem tudna fizetni. Ezért nyilvánvalóan a szerző szándékával ellentétben ugyan, de általánosíthatjuk ezt a kérdést. Nem annyira a középosztály problémája ez, hanem általában a „bérből és fizetésből élőké”. Márpedig azokat, akik kénytelenek bér ellenében dolgozni, Marx proletárnak nevezte. Az, hogy ez ma a középosztályt is fedi, nem változtat azon a marxi belátáson, hogy a bérből élők mindig kénytelenek osztályharcot folytatni, mert jogegyenlőség áll fenn köztük és a befektetők között, ami olyan szituációt eredményez, hogy mindkét fél csak az erőből ért. Az, hogy itt az állammal kell folytatniuk a harcot, szintén nem meglepő, hiszen a köz- és felsőoktatás esetében az állam a befektető. Ez valamiféle evolúciós osztályharc modellje: a középosztály azért harcol, hogy gyermekei jobban éljenek.

E vázlatos értelmezés természetesen leegyszerűsít. Mégis a „középosztály lázadásának” tézise többnyire ebben az osztályharcos sémában gondolkodik.

A legfontosabb téves feltételezés emögött az, hogy a diákmozgalmak központi kérdése a tandíj. Van ennek alapja, hiszen a diákmozgalmak képviseleti része, azaz a HÖOK kezdettől ezt tette meg témájának, erről akart népszavazást. Nagy valószínűséggel a HÖOK ugyanabban az osztályharcos modellben gondolkodott, mint a szociológus. De a diákmozgalmak nagyon hamar meghaladták ezt a modellt, és a HÖOK is kénytelen volt ehhez legalábbis részben alkalmazkodni.

Mik is a diákmozgalmak céljai? Nem hiszem, hogy erre lenne egyszerű válasz, nem hiszem, hogy lenne bárki, aki erre válaszolni lenne képes. Egységes célok értelmében nincsen diákmozgalom. Annál is inkább, mert a diákmozgalmakban nincsenek előre adott ideológiák, menthetetlenül ideiglenes egységüket csak a tett teremti meg.

Mégis, ha valamilyen központi kérdést vagy követelést kellene megnevezni, amiért a harc folyik az leginkább az autonómia lenne. „Semmit rólunk nélkülünk”, „az egyetem a miénk”. A diákmozgalmak legfontosabb belátása, hogy az autonómia gyakorlására többé nem elégségesek a képviseleti eszközök. A részvételi demokrácia magunk által megteremtett formái azok, amik biztosítják az autonómiát.

Az, hogy ez „lázadás-e” vagy „forradalom” a mozgalom szempontjából irreleváns kérdés, de foglalkozzunk kicsit ezzel is. Mi a különbség „lázadás” és „forradalom” között? Minden hegeliánus szerint az, hogy a forradalom totális, az egész rendszert egyszerre változtatja meg, a lázadás ezzel szemben csak részekre hat, és így valójában megerősíti  a rendszert. Hannah Arendt szerint akkor beszélünk forradalomról, ha az a mindent újrakezdés jellegével bír. Sartre „lázadónak” nevezi Baudelaire-t, mert a „rossz virágait” akarja, és a rossz mindig feltételezi a jót: Baudelaire képtelen a forradalomra, örök lázadó marad. A diákok nem akarják megváltoztatni a rendszert, csupán bebetonozzák a középosztály uralkodó helyzetét egy neoliberális környezetben: lázadók és nem forradalmárok.

A magyarországi diákmozgalmak nem irányulnak a neoliberális gazdaságpolitika és gondolkodásmód ellen. Ez kétségtelen tény. De hogyan is irányulhatnának az ellen, amikor a mozgalmat mindig helyben kell megcsinálni? Nincs és ne is legyen globális antikapitalista forradalom. Ma Magyarországon nem neoliberális gazdasági környezet van, hanem egy neoliberális globális gazdasági környezetben létrehozott helyi feudális gazdaság. Ez az újfeudalizmus nem független a globális neoliberalizmustól (csak önjelölt közgazdasági sámánok gondolják, hogy az lehet), de mégsem azonos azzal. A diákmozgalomnak ez ellenében kell magát megfogalmaznia, ami tehát a következőt jelenti: közvetlenül  a feudalizmus, közvetve a neoliberalizmus ellenében. Ha valaki gondosan olvassa a követeléseket, azt is láthatja, hogy a mozgalom mindkettővel szemben áll. A Pécsi HaHa 8. pontja például így hangzik: „Tiltakozunk a támogatott egyetemi férőhelyek önkényes, központi szétosztása ellen. Az államnak nem csak pénzben mérhető gazdasági hasznot hozó állampolgárokra van szüksége.” Az első fele a feudális, a második a neoliberális gyakorlat ellen fogalmazódott meg, amelyet a feudális gyakorlat időről időre mégiscsak használ (lásd például: „önfenntartó felsőoktatás”).

De ennél van egy fontosabb mozzanat is: az, hogy mi ellenében fogalmazza meg magát a diákmozgalom sokkal kevésbé érdekes, mint az hogy mi mellett fogalmazza meg magát. A diákmozgalom nem reaktív, hanem produktív. Létrehozza a részvételi demokrácia lokális formáját, amely önmeghatározó képes lenni, és egyben kidolgozza a társadalmi szolidaritás olyan formáit, amelyben ezt a részvételi önmeghatározást modellként nyújtja más társadalmi csoportoknak. Nem a diákmozgalom fogja megváltoztatni a társadalmi totalitást. De a változást valahol el kell kezdeni bevezetni, mert a politika új formái nélkül csak a politikai sivatag marad, amiről egy fél ország réges-rég lemondott már. A diákmozgalom nem egy érdek kifejezése, hanem heterogén érdekek egyeztetése vagy integrálása. Nem a középosztály osztályharca, hanem az egyetemi polgár létrejöttéért folytatott harc. Más szóval: az osztályharc meghaladása.

Kik is vagyunk „mi”?

Mi, akik az utcára megyünk, mi, akik fórumra járunk, mi, akik szabadegyetemet csinálunk, mi, akik flashmobokat szervezünk, mi, akik foglalunk.

Én például utálok fórumokra és tüntetésekre járni, és még ennél is jobban utálok fórumokat és tüntetéseket szervezni. Legjobban azonban veszekedni utálok. Veszekedni barátokkal és ellenfelekkel arról, hogy mindez forradalom-e vagy pedig gazdag gyerekek úri sportja; hogy kimenjünk-e most azonnal az utcára, különben elmennek az emberek, vagy pedig előbb üljünk le és közösen beszéljük meg, miért megyünk ki az utcára; hogy teljesítették-e a követeléseket vagy sem, és így tovább. Egyszóval nem szeretem mindazt, amivel a mozgalom jár.

Sokkal jobban szeretek otthon ülni, vagy könyvtárba menni. Egyetemi oktató vagyok, de egyetemi polgárként veszek részt a mozgalomban. Közvetlenül nem fenyegetnek az elbocsátások, viszonylag jól integrálódtam az egyetemi bürokráciába éppúgy, mint a tudományos életbe, anyagi állapotom a körülményekhez képest stabil, nem lenne muszáj erre szánnom a szabadidőm tetemes részét; mégse tehetek mást.

Nem azért csinálom mindezt, mert ezt akarom csinálni, hanem azért, mert kell. Nem maradhatok otthon többé. Következésképpen nehezen állíthatnám, hogy szabad elhatározásomból csinálom azt, amit csinálok. Mégis azt gondolom, amikor „mi” vagyunk, az a szabadság egyik legfontosabb és legnagyobb erejű formája. Nem mondom, hogy az egyetlen, mert ismerek más formákat is, de kétség kívül az egyik legelemibb.

A strukturalizmus sokat tett azért, hogy rosszat gondoljunk a szubjektumról, ráadásul jó okkal tette ezt. A szubjektum halott, és én nem is szeretném itt kihantolni. Csakhogy amiről itt beszélünk, az nem az a szubjektum, nem az a szabadság, amit Althusser, Foucault vagy Barthes eltemetett. Itt nem egy előre adott alanyról beszélünk, aminek a cselekvése valamiképpen kifejezné ezt az alanyt. Bárki, aki volt hallgatói fórumon tudja, hogy semmiféle ilyen előre adott alany nem létezik. Nincsenek közös ideológiák, nincsenek közös politikai meggyőződések sokszor még érdekközösség sincs. A hallgatók és a középiskolai diákok puszta gazdasági érdekei mást-mást tennének szükségessé: az, aki már benn van a felsőoktatásban jól jár, ha az ajtók bezárulnak: diplomája értékesebbé válik. Az érdekek, gondolatok, elképzelések nem a fórumot megelőzően egységesek, hanem az események folyamatában integrálódnak.

A „mi” nem található meg sehol a világban. Nem jön szembe, nem találunk rá. Nekünk kell létrehozni, a "mi" nincs is máskor, mint amikor létrehozzuk. Rá vagyunk kényszerítve hogy létrehozzuk, rá vagyunk kényszerítve, hogy közös politikai tetteket hajtsunk végre, miközben éppen politikailag nem fűz semmi minket össze (vagy legalábbis nagyon kevés). Konzervatívak és liberálisak, maoisták és az alkotmányos monarchia hívei: számtalan nézettel találkoztam személyesen is.

De éppen ez az, ami miatt ez az alany más, mint az, amelyet egyébként ismerünk. A szubjektum más formája ez. „Mi”, akik egyébként nem sok közöset találnánk a másikban képesek vagyunk együtt skandálni, hogy „miénk az egyetem”, minden kétely és fenntartás nélkül. A tett alanya a közösség, amely együtt cselekszik, együtt hozza létre cselekedetének elveit, és együtt hajtja azt aztán végre. Se a tett előtt se a tett után nem létezik ez a szubjektum, ezért is olyan nehéz minden alkalommal újra megteremteni. De ha nem így lenne, ha lennének előre adott elvek, nézetek, ideológiák, akkor nem is jönne létre semmiféle tett. Csak valami, ami tettnek tűnik.

Van a szabadságnak egy nagyon régi elgondolása, ami nem azonos azzal, amit „szabad akaratnak” nevezünk, és ami – ahogy mondtam – nem jellemzi a tömeg cselekvését. A skolasztika „spontaneitásnak” nevezte azt a szabadságot, ahol a tett semmi más által nem kényszerített, mint a cselekvő lényege által. Ahol a cselekedet a cselekvő lényegéből fakad és semmi másból. A tömegnek nincs lényege, vagy legalábbis nincs abban az értelemben, ahogy a skolasztika gondolta: nem adott a tett előtt. Azt, hogy micsoda a tömeg, csak a tett (és a hozzá vezető sokszor fárasztó folyamat: a fórum, a kooperatív munka) határozza meg. Mégis az az érzés, amikor létrejön a tett, nem más, mint egy gyökeresen eltérő szabadság megtapasztalása: a spontaneitásé. A tüntetések résztvevőinek másnapi beszámolói mind erről az eddig ismeretlen eufóriáról tanúskodnak, bármilyen keveset „ért is el” maga a tüntetés. Merthogy az eredmények igazából eltörpülnek amellett a tény mellett, hogy létrejött a „mi”.

A tömeg hatalmáról

Van a mai rendszerkritikai közbeszédben egy meggyőződés, miszerint a hatalom kritikára szorul, a mozgalomnak a hatalom ellenében kell fellépnie. Van egy másik is, amelyik azt gondolja mégiscsak be kell vele szennyeznie a kezét, hogy célt érjen, kompromisszumokra van szükség. Azonban mindkettőnek az a téveszme nyújtja az alapot, amely szerint a hatalom „szennyes”: vagy elnyomó vagy manipulatív vagy kizsákmányoló (a kizsákmányolás Marxnál se nem elnyomás se nem manipuláció: a kapitalista rendszer működési elve). 

Talán segít a dolgon, ha megkülönböztetünk két hatalmat (Spinoza és Antonio Negri nyomán): az intézmények hatalmát (beleértve az államot, a vállalatokat és azok különböző intézményeit) és a tömeg hatalmát. Tömegen itt integrált sokaságot értek, nem csupán és nem is kizárólag sok embert együtt. A kis tömeg is tömeg, ha akként viselkedik: egyetlen cél érdekében fog össze és dolgozik együtt. A tömeg hatalma abban különbözik az intézményes hatalomtól, hogy az egyetlen valóban produktív erő belőle származik. Az államhatalom, de ugyanígy a korporális hatalom soha nem képes semmi újat létrehozni. Más szóval radikális cselekvésre mindig csak a tömeg képes.

Az amire az intézményi hatalom képes, az csupán két dolog: tiltás és támogatás. Az intézményi hatalom képes tiltani a tömeg hatalmának bizonyos megnyilvánulásait és támogatni másokat. De nem találhatja ki az emberek helyett, hogy mit csináljanak. Egy üzem létrehozhat kutatási projekteket, invesztálhat fejlesztésekbe, de az ötleteket a mérnököknek kell szállítani, és nekik kell azt kidolgozni is. Ugyanígy az állam létrehozhat kerettantervet az irodalomoktatáshoz, de a szövegeket elolvasnia a diákoknak kell, produktív értelmezés csak belőlük származik. A társadalomnak bizonyos rétegeit támogathatja az állam, vagy a gazdaságpolitika segítségével befolyásolhatja a makrogazdasági folyamatokat (például a fogyasztás mértékét), de a társadalmi együttműködés új kereteit a társadalomnak kell létrehoznia.

Mondhatják erre persze, hogy a 19. századtól kezdve a társadalomtudományok nincsenek is mással elfoglalva, mint hogy kimutassák, a tömeg hatalma így vagy úgy alá van vetve az intézményi hatalomnak. Tudottan vagy tudatlanul az intézményiesült hatalom a maga céljaira használja fel a tömeg hatalmát. Ez könnyen lehet, hogy így van. Mégis amennyiben nem választjuk külön a hatalom e két formáját, nem érthetjük meg saját erőnket. A népszuverenitás a modern társadalomban nem egy elv. A modern társadalom a tömegekre épül és a tömegek építik. Az intézmények legfeljebb szabályozzák.

A hallgatói és diákmozgalomban minden a hallgatókon múlik. A rektorok, az intézmények, az egyetemek, az iskolák önmagukban teljesen erőtlenek. Csak a tömeg adhat erőt követeléseikhez. A rektori konferencia kategorikus elutasító nyilatkozata, amellyel a kormánytervezetre válaszolt, rendkívül fontos esemény volt. De erőt mégis csak a hallgatók és diákok adtak neki. A tanárok sztrájkja, amellyel a leépítésekre reagálhatnának önmagában kevesebb lenne, mint a buszvezetőké.

A hallgatóknak nem megragadniuk kell a hatalmat, hanem egyszerűen gyakorolni azt. Nem arra kell várniuk, hogy a hatalom meghallgassa őket, hanem a saját hatalmukból kell létrehozniuk valami újat. És ne legyünk kishitűek: már a tömeg saját hatalmának bázisdemokratikus megszervezése és a tagjai közötti demokratikus kooperáció kialakítása is radikálisan új. Minden, amit ezen felül el tudnak érni, már csak ráadás. A működés mintájának átadása a társadalom más csoportjainak vagy a politikai képzelet átalakítása pedig  önmagukban is sokkal jelentősebb eredmények, mint az intézményi hatalom strukturális átalakítása (a törvények, a képviseleti formák vagy akár az egész politikai rendszer átalakítása). Mert nem a demokratikus törvények hiányoztak a rendszerváltás utáni Magyarországon, hanem az a „démosz”, ami tartalmat adhatott volna a törvények puszta formájának.

A különös érdekek megjelenítéséről.

Ez a poszt azt hiszem már nem is annyira elméleti, mint inkább kifejezetten technikai problémát vizsgál. Miként lehet kialakítani olyan közakaratot a hallgatói tömegben, amely nem nyomja el a különös akaratokat, de mégis alapul szolgálhat a közös cselekvéshez?

Azt mondtam korábban, a sokarcú tömegben mindenki megjelenik. A tömeg nem tünteti el tagjait, hanem megjeleníti őket.

Mit jelent „megjeleníteni” valakit? A megjelenítés mindenekelőtt nem reprezentáció. Megjeleníteni a fórum tagjait nem azt jelenti, hogy a döntések „tükrözik” mindenki véleményét, hogy a közakarat azonos lenne minden egyes tag egyéni akaratával. Nincs és nem is kell, hogy legyen olyan közakarat, amivel mindenki egyetért a fórumon.

De vegyük észre, hogy itt két dolog egybecsúszott: egyszerre beszéltünk a közakaratról és annak eredményéről, a közös döntésről. A döntés a végeredmény, az „tükröz” valamit, az „reprezentál” valamit, méghozzá nem mást, mint a közakaratot. Vajon valóban a döntés itt a fontos, nem az út amely ahhoz vezet? Persze a külső szemlélő számára mindig a döntés a fontos. Azt lehet aztán megosztani (ha az például egy nyilatkozat) vagy megvalósítani (ha az egy akcióterv). A döntés saját életet kezd élni, a Facebookon forog, a média átveszi, stb.

Azok számára azonban, akik e döntést meghozták ott az egész folyamat. Javaslatok, ellenvélemények, támogató vélemények, megfontolások. Mindezek nem tükröződnek a döntésben, mégis megjelennek, hatnak, számítanak a folyamatban. Ha valaki csak a döntéssel találkozik, azt sohasem érezheti a sajátjának. A döntéshozatal folyamatában azonban a leszavazott javaslatok és vélemények is megjelennek. Ha valaki a Pécsi Hallgatói Hálózat fórumain megfogalmazott és elfogadott 13 ponttal külső szemlélőként szembesül joggal kérdezheti, hogy miért maradt ki ez vagy az. Aki ott volt azok elfogadásánál, tudja, miért nem fogadta el ezt vagy azt a javaslatot a közakarat.

Mármost itt fontos elméleti és egyben gyakorlati problémákba futunk. A „közakarat” kifejezést itt Rousseau-tól veszem (volonté générale) ez azonban korántsem problémátlanul használható kifejezés. A közakarat „általánossága” mindig is kritikákat vont maga után, mert az valójában mindig lehetséges, hogy az egyén (a különös akarat) eltűnik a „köz”-ben. A közakarat mindenképpen „dekonstruálandó” fogalom. E dekonstrukció célja, hogy az általánosság fogalmát radikális kritika alá vonja. Az általánosság nem járhat a különös akarat eltűnésével. Valamilyen módon minden érdeknek meg kell jelennie a közakaratban. Ehhez pedig a plénum, a közös fórum nem elégséges, mert „nem biztosít párhuzamos megjelenési struktúrákat.” (Arató Ferenctől parafrazeálva).

A párhuzamos interakciók számának növelése és az egyenlő részvétel és hozzáférés biztosítása érdekében a pécsi Hallgatói Hálózat kooperatív pedagógiai módszerek bevonásával kísérletezik. A munkacsoportok működtetésének célja, hogy „lokalizáljuk” a közös munkát. Mindezek azonban az én meggyőződésem szerint nem mehetnek a közös akarat létrehozásának rovására, hanem csak annak differenciálására szolgálnak. A fórum munkacsoportokat alapít helyben vagy kitűzött időponttal, ahol a kooperatív kiscsoportok lehetővé teszik a párhuzamos interakciók számának maximalizálását és mindenkit bevonnak a feladatok megoldásába. Ezek eredményeit aztán a fórumnak kell integrálnia.

Az általános akarat dekonstrukciója annak produktív elméletébe kell torkolljon: A közakarat maga is végeredmény, ami őrzi a létrejöttének nyomait, nem áll szemben sem a kooperatív munkacsoportokkal, éppúgy ahogy a közös döntés nem áll szemben a közakarattal, hanem mindenki közös munkájának eredménye.

Radikális cselekvés

Néha az az érzésem, hogy radikális cselekvésnek azt nevezik az emberek, ahol vér folyik. De legalábbis valakit bebörtönöznek vagy kiszabadítanak.

Azonban ezek többnyire se nem radikálisak, se nem cselekvések.

Cselekvésről akkor van értelme beszélni, ha az alany, aki cselekszik nincs kényszerítve. Ha kényszerítve van, akkor nem cselekszik, hanem elszenved. Talán nem könnyű belátni, de nem csak a kormányzati szervek, például a rendőrség, kényszeríthet valamit a tömegre, hanem a vak véletlen is. Ha a tömeg nem tudja mit csinál, ha nincs "egységes" (pontosabban: integrált [majd tisztázom ezt egy posztban, de a Nádas idézet kapcsán is látható volt, hogy az integráció nem feltétlenül egységesítés]) akarata, akkor mit tehet egyáltalán és mit fog tenni, amikor cselekednie kell? Vagy azt, amit néhányak kitalálnak és a tömegre kényszerítik, vagy azt ami spontán többekben kialakul. Egyik sincs összhangban egy sokarcú tömeggel. Az egyik mert nem közakarat, hanem egy különös akarat (hamis) általánosítása, a másik mert nem akarat, nem a tömegből származik (legalábbis legtöbbször nem). Az első azt hiszem világos, a másodikhoz elég meggondolni, hogy mi szokott spontán módon a tömeg eszébe jutni: olyan cselekvési minták, amelyeket máshonnan ismer. Kirívó példa mondjuk az autók felgyújtása, de ilyen a forgalomlassítás vagy -akadályozás is.

A tömeg valódi (autonóm) cselekvéséről akkor beszélhetnénk, ha a cselekvés a tömegnek (a tömeg lényegének) megfelelő lenne. Ha a tömeg a saját cselekvését hozná létre, nem idegen mintákat venne át. Mennyiben sajátos cselekvése egy egyetemi hallgatókból álló tömegnek a forgalomkorlátozás? Ezt leginkább a vasutasoktól vagy a légiirányítóktól veszik át. Ezzel szemben az egyetemfoglalás valóban sajátosan hallgatói cselekvés.

Ami a radikalitást illeti, egy cselekvés nem akkor radikális, ha erőszakos, hanem akkor ha nem reproduktív, hanem produktív. Ha nem  ugyanazt termeli újra, mint ami eddig volt, hanem "radikálisan" mást hoz létre. természetesen a hallgatói mozgalomnak politikai céljai vannak, ezért a terméknek, az "újnak", vagy "másnak" is politikainak kell lennie.

Vegyünk egy ártatlan példát. A Pécsi Hallgató Hálózat által szervezett "Reunion" fórum pár nappal a szénszünet megkezdése előtt úgy találta, hogy nem tud nagy volumenű akciót indítani már, ezért valami kisebb akciót szervez. Elfoglalja a Tudásközpont könyvtárának második emeletét és ott az akció résztvevői "hisztérikusan tanulnak", reagálva a kormány több tagjának propagandisztikus megnyilvánulására, amely a hallgatók és diákok mozgalmát "hisztériának" bélyegezte.

Ez az akció amellett, hogy remekül sikerült és a könyvtárban dolgozó egyetemistákat sikerült bevonni, a radikális cselekvés tiszta példája is.

1. az akció kifejezte a hallgatói tömeg specifikumát

2. az akció egy úgynevezett "kifordításra" (détournement) épült: a kormányzat negatív kommunikációját kifordították.

3. az akció politikai terméke a "hisztéria" szóhoz kapcsolódó negatív kommunikáció pozitívba fordítása volt. Ez produktív aktusként fogható fel, nem pedig reproduktívként. Ha csak tagadták volna, azzal nem sokat érnek el, de ők bemutatták, hogy a negatív felhang hamis, és azt megfordították.

4. a médiavisszhang biztosította a széles propagandisztikus célokat, a helyi hallgatók bevonása biztosította a szervezetbővítési célokat.

Általában véve: politikai hatása nem feltétlenül annak az akciónak van, ahol folyik a vér, hanem annak, ami megváltoztatja a politikai képzeletet. A pécsi hallgatóknak a "hisztéria" szóról nem a céltalan hőbörgés, hanem az akció hordozta üzenet jut eztán eszébe.