A harc területének kiterjesztése

Nemrégiben részt vettem egy konferencián, ahol György Péter szövegéhez kellett hozzászólnom. Egy nem létező dologról, a magyarországi konszenzuális művészetről (vagy az én értelmezésemben: konszenzuális esztétikáról) beszélt. Valamiről, amit szerinte meg kellene teremteni. Olyan művészetről, amely érzéki közösséget vállal mindazokkal, akikről a politikai közösség lemondott. Négymillió szegény emberrel (köztük talán nyolcszázezer „mélyszegénnyel”) a határokon belül, az emberiség hasonló százalékával azokon túl. Ez nem a nekik szóló művészetet, még kevésbé a róluk szóló művészetet, hanem az ő részvételükkel megvalósított művészetet (esztétikát: ez szélesebb kategória, mint a művészet) jelentené. Olvastam néhány sovány összefoglalót erről a neten, nem mondom, hogy nem tisztességesek, mit is lehetne ilyesmin összefoglalni. Egy dolog azonban biztosan elsikkadt: György Péter kiindulópontja.

A kiindulópont pedig fontos, mert elmozdítja a nézőpontot. „Annak megfelelően, ahogyan a  jelenlegi kormány eldöntötte, hogy a  kortárs liberális neokapitalizmus radikális kritikájára építi  legitimitását, értelemszerűen és elkerülhetetlenül csak a nemzetállami hagyományt tekinthette egy (régi) új közösség létrehozásának alapjaként.”

Amit itt ki kell emelnünk:

1. A kormánypolitika és benne az „oktatáspolitika” legitimitását a „liberális neokapitalizmus” kritikája nyújtja.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a ez a politika in se ne lenne neoliberális. Sokat vitatkoztam már ezen újvidéki  radikális barátommal, és Tamás Gáspár Miklós is úgy látja, minden felszín ellenére a mély neoliberális. Szerintem ez nem így van, a hazai oktatási rendszert nem gazdasági liberalizáció, hanem ideológiai program ítéli „megszorításokra” (az oktatásból kivont pénzek ugyanis rendre megjelennek, mint a hűbéreseknek juttatott mentőöv vagy egyenesen többletjuttatás, ezen kívül gazdasági érvekkel indokolhatatlan és indokolatlan területekről is nagymértékű forráskivonás történt). Ettől függetlenül igaz, hogy a hazai oktatási rendszer forráskivonása nem független a nemzetközi megszorítás-politikától sőt a piaci liberalizációtól sem (legalábbis abban biztosan nem, hogy piaci szereplőként való megjelenésre kényszeríti az egyetemeket).

De itt most nem ez a fontos, hanem a legitimáció problémája, azaz az ideológia kérdései. És ezek nem a filozófiai magaslatok, amelyek a napi politikai harcoktól messze, az ideák világában folynak. Nagyon egyszerűen szólva a diákmozgalmak és általában bármiféle ellenbeszéd nem fog semmilyen célt érni addig, amíg csak az ideológia különös (specifikus) formáit támadja, és teljesen érintetlenül hagyja az általánost. A „Bajnai anarchistái” kifejezés nem (csak) azt jelenti, hogy az E14 által fizetett hőbörgők, hanem azt is: a neoliberalizmus élharcosai, az IMF katonái, a gyarmatosítók. 

Létezik egy nemzetközi szituáció, mondhatjuk korszellemnek, amelyre a Nemzeti Együttműködés Rendszere választ ad. A szituációt magát többféleképpen láthatjuk, a neoliberális gazdaság válságaként, amelyre a pénzügyi stimulus talán majd megfelel, a kapitalizmus természetes önellentmondásainak felszínre töréseként, európai aszimmetrikus válságként, és mindezek kulturális megfelelőiként vagy bárhogyan máshogyan. A lényeg nem ez. A lényeg az, hogy bármennyire is el vagyunk veszve mindennapi csatározásainkban, bármennyire is meghatározott a kormány értelmiség-ellenes és kultúraellenes politikája a szavazatoptimalizálás, a közvetlen „politikai” (intézményes intrikai) célok által, valójában általános válaszként is érthető erre a szituációra. Innen van, hogy nem teljesen agyalágyult források – mint a  Le monde vagy a The Guardian – is hajlamosak néha megfontolni, hogy alternatívaként tekintsenek arra, „kísérleti területként” gondoljanak Magyarországra, ahol egy autentikus válasz megfogalmazásán dolgoznak. Természetesen ehhez el kell tekinteni mindattól, ami számunkra így közelről nézve „demokratikus deficitnek” tűnik (és a demokrácia hűbéresítésének bizonyul).  És számunkra talán közvetlenebb módon: innen van, hogy számos honfitársunk számára is megfontolandó.

Nem pusztán a butaság vezetett oda, ahol most állunk. Nem az agymosás fordítja ügyünkkel szembe a szavazópolgárokat. Az vezetett ide, hogy a NER valóban válasz egy kortárs kihívásra, olyan válasz ráadásul, amit mindenki ért. Aki nem nyújt hasonlóan általános választ a globális problémákra, az folytonos lépéshátrányban lesz, mindig csak reagálni lesz képes, cselekedni sosem. 

2. A legitimitás alapja egy közösség, méghozzá egy „természetes” közösség, amelyet az individualista liberalizmussal állítanak szembe.

György Péter később pontosította ezt, nem annyira nemzeti közösségről van itt szó, hanem egy „felnagyított [nemzet méretűvé duzzasztott] Heimatról”. A szülőföld ideológiája. Nem térek itt ki rá, hogy mit jelent a Heimat a német kulturális identifikációban, mindenki utánanézhet az interneten, akit érdekel.

A szülőföld azonban mindenki számára ismert, kedves szó, mindenki érti, hogy a szülőföldre vigyázni kell, hogy a szomszédsággal – akik mind ugyanolyanok mint mi – kedélyesen csevegni kell, az idegeneket, a „jöttmenteket” gyanakvással kell nézni. A szomszédoktól kedvezményes áron vehetek terményeket, és persze, hogy a utcában a boltot nem a jöttmenteknek, hanem Pista bácsinak adom ki, akit ezer éve ismerek. A szülőföldön sajnos nincsen egyetem. Az biztos olyan valami, mint az iskola, csak nehezebb. A szülőföldön vannak ugyan szegények, de nem a mi utcánkban. Ha mégis arra kószál egy, akkor elfelejtjük bezárni a kutyákat.

A szülőföld fogalma azonban nem nagyítható fel minden probléma nélkül – mondta György Péter. És hát valóban, amikor a szülőföld állami ideológiává lesz, akkor minden megváltozik, a szomszédból nemzeti burzsoázia, a boltból nemzeti dohányáruda, az egyetemből az ipari kamara mikrogazdasági játékszere,  a szegénységből közrendészeti probléma lesz.

A természetes közösség hirtelen felfuvalkodott állami fennhéjázás lesz, ami képtelen kezelni az univerzális javakat, mindazt, amit a nemzet csupán megőrzésre vett át az egyetemes emberitől, merthogy úgy alakult, hogy ő lett az örökség kezelője. Ezektől legszívesebben egyszer és mindenkorra megszabadulna visszaadná a feladónak, vigyázzon rá ő, ha olyan nagyon akar, miért is nem lehet ezt európai pénzből elintézni. Mert a szülőföld ideológiája számára Európa valahol túl van, túl az üveghegyen és az óperenciás tengeren, Európát mi nem csináljuk hanem elszenvedjük, Európa nem a mi közös jószágunk, hanem mi vagyunk Európa javai; márpedig mi nem leszünk gyarmat.

Az egyetem azonban nem nagyobbacska iskola. Az egyetem szó szerint universitas, egyetemes intézmény, amit képtelenség a szülőföld ideológiájába integrálni.

3. A feladat, hogy egy hasonló erejű és általánossági szintű választ is adjunk.

Ez a feladat túl van a 6 ponton.

Sokféle válasz elképzelhető, ez a blog ezek közül egy mellett köteleződött el: a tetten alapuló konszenzuális közösség megteremtése mellett. Ha van bármi értelme folytatni, akkor ezért fogom folytatni. Nem fogom kötelességemnek érezni, hogy napi problémákra reagáljak, a blog – terveim szerint – egyszerre lesz általánosabb és személyesebb. Több hónapja nem posztoltam semmit, mert abban a formában nem tehettem, mint azelőtt: megszűnt a diákmozgalom mint mindennapos együttgondolkodás médiuma (maga a mozgalom nem szűnt meg, ne tessék úgy örülni). Innen kezdve sokkal önállóbbá válik a gondolat, nem mintha eddig képviseltem volna valakit, de mégiscsak ütköztettem nézeteim a mozgalmárokkal. A cél azonban továbbra sem az egyéni gondolkodás, hanme a közösségi tett alapjának megteremtése.