A tett társadalma

 [A szálak elvarrása I.]

A jelenlegi magyar társadalom legfontosabb problémája  a dezintegráció. Hozzátehetjük, hogy egyszerre felszíni és mélységi dezintegráció. Ez a társadalom szét van szakítva a szegénység és a polgárhoz méltó életet élők, az ilyen vagy olyan  párt szimpatizánsai, a cigányság és a magyarság, a dolgozók és a munkanélküliek között; sőt az értelmiség és a kétkezi munkások, a buszvezetők és a bányászok között; de néha még az egyetemisták és a fociszurkolók, az autósok és a biciklisták között is.

És ezzel persze ezt akarom mondani: a legnagyobb probléma nem a „demokratikus deficit”. Ha csupán restauráljuk a köztársaságot, az ugyanoda fog visszavezetni, ahol ma vagyunk.

A jelenleg forgalomban lévő integrációs elképzelésekkel van néhány fontos probélma. Nagyjából úgy lehetne ezeket az elképzeléseket osztályozni, hogy azok vagy merőben formálisak vagy ha tartalmiak, akkor különböző eszmékre támaszkodnak. Az én megítélésem szerint mindkét alternatíva megbukott és szükségünk van egy harmadikra. Márpedig a diákmozgalom nyújtott egy ilyen alternatívát, és meggyőződésem, hogy ezt ki kell és lehet használni.

Formálisnak nevezem a társadalmi integrációt célzó olyan erőfeszítéseket, amelyek pusztán a jogi keretek biztosításával elintézettnek vélték a feladat megoldását. Nem volt elintézve. Nyilvánvalóan lehetett volna olyan formális kereteket létrehozni, amelyek legalább segítik az integrációt, kereteket adva valami közösség kialakulásához, de még ez sem történt meg. Formális kereteink nem az integrációt, hanem az egyéni érvényesülés lehetőségét próbálták megadni, nem számolva azzal, hogy ha a közösség egy része – nyilvánvalóan a „mélyszegénységben” élőkre gondolok itt – kollektíve kerül olyan helyzetbe, amiből semmiféle kiút nincsen, akkor egyéni lehetőségeket biztosítani számukra leginkább a velük való gúnyolódásnak tűnik. Voltak Magyarországnak olyan területei, ahol legalább a kezdetei megvoltak az integráció intézményes kereteinek. A Dél-Dunántúlon a cigányság integrációja a gazdasági tragédia minden hasonlósága ellenére jóval sikeresebb volt, mint Észak-Magyarországon Talán el kellene gondolkodni azon is, hogy miért nincs a Gandhihoz hasonló gimnázium Miskolcon, vagy miért nincs romológia egyetemi szak máshol az országban.

Eszmékre támaszkodónak olyan integrációs kísérletekre gondolok, amely szerint a formális válasz nem elég és vissza kell térnünk a közösséget összetartó eszmékhez. Írtam az előző posztban Szülőföld eszméjéről, amely ilyen integratív eszme. ilyenek az etnicizmus különböző formái, mindenki ismeri őket: „Magyarország a magyaroké”. És ehhez még hozzávehetjük a manapság divatossá váló baloldali „patriotizmus” elgondolását is. De fontos látni, hogy itt három külön dologról van szó. Mindegyik ugyanannak a hagyománynak az örököse, de az eszmék, amelyek az integrációt szolgálják gyökeresen különböznek. „Nemzetnek” nevezik, de mindannyian mást értenek alatta. A hagyományos nacionalizmus lényegében megszűnt Magyarországon, legalábbis nem sok olyan kísérletet látok, amely Eötvös József értelmében szeretné egyetlen politikai nemzetben egyesíteni a Kárpát Medence nemzetiségeit. Ehelyett azonban vannak más eszmék, amelyek támaszkodnak a hagyományos nacionalizmus pár elemére. Különbözőek, de mindegyik közös abban, hogy ettől az eszmétől várják a társadalom egységesítését (mégha az néha aligha nevezhető is társadalomnak, mint az etnicizmus esetében)

Az eszmékre alapított társadalmakhoz nyugodtan hozzászámolhatjuk a köztársasági eszme híveit is. Mivel a köztársasági eszme hazánkban hagyományosan gyenge lábakon áll – ezt ellenfelei döntő érvnek is vélik vele szemben –, ez a legkevésbé hangos és legkevésbé öntudatos ebben a csoportban, de azért koránt sem jelentéktelen. A félreértések elkerülése végett a „köztársasági eszmén” Rousseau elgondolását értem: (morálisan) egyenlő állampolgárok szabadon kialakított közösségét.

Azt azonban manapság kevesen látják be, hogy a társadalmi integráció mindkét modellje tudatos, mesterséges konstrukció és mint ilyen történeti esetlegesség. Valójában mindkettőt filozófusok találták ki, puszta spekuláció formájában. Az elsőt a legelső modern politika-filozófusok, Grotius, Hobbes, Locke, Rousseau, Montesquieu és szerződés-elméletnek nevezték. A második furcsa módon alighanem egyszerre alapszik a francia forradalom tudatlan tömegein és teljesen spekultív elgondolásokon, mint például Kant elmélete a fogalmi szintézisről. Kell ahhoz valami hibbant filozófus-ész, hogy el lehessen hitetni az emberekkel, érdemes ezrével meghalni fogalmakért és eszmékért.

Amit mondani akarok, azonban az, hogy mindkét elgondolás elbukott. Az egyik azért, mert formális módon nem lehet integrációt létrehozni csak különálló egyének sokaságát („aggregátumot”, ahogy a régi filozófia mondta), a másik azért, mert nincsenek többé integratív eszmék, csak olyanok, amelyek megosztanak. Még a köztársasági eszme is ilyen. Minthogy ezek filozófiai elgondolások, a problémáik is filozófiai jellegűek. Sajnálatos módon nem lehet őket megoldani anélkül, hogy gondokoldnánk és vitatkoznánk róluk. Nincs olyan szociológiai módszer, amely azt mutathatná ki, hogy a nemzeti eszme képes-e még egységesíteni a társadalmat. Nincs olyan közgazdaságtudományi módszer, amely megmérhetné, melyik eszmét lehet a legjobban eladni két év múlva.

A diákmozgalom a mindenféle eszme nélkül létrejött integráció modelljét nyújtotta. Ezt az integrációt pusztán az hozta létre, hogy a közösség tagjai együtt cselekedtek. Nem kell nagyon messzire mennem, hogy azt állítsam nagyon hasonlít ez ahhoz az integrációhoz, amely jelenleg is a gátakon dolgozik az áradó Duna mentén, vagy amelyik a hóból mentette ki a napokra bennszorult autósokat az M1-esen. Nem veszélytelen az aktivista integráció, sőt nem ismeretlen mint propagandisztikus vagy éppenséggel autoritárius eszköz, hatalomgyakorlási technika. Nem minden további nélkül ajánlható. De más modell, mint az eszméken alapuló integráció.