A tömeg hatalmáról

Van a mai rendszerkritikai közbeszédben egy meggyőződés, miszerint a hatalom kritikára szorul, a mozgalomnak a hatalom ellenében kell fellépnie. Van egy másik is, amelyik azt gondolja mégiscsak be kell vele szennyeznie a kezét, hogy célt érjen, kompromisszumokra van szükség. Azonban mindkettőnek az a téveszme nyújtja az alapot, amely szerint a hatalom „szennyes”: vagy elnyomó vagy manipulatív vagy kizsákmányoló (a kizsákmányolás Marxnál se nem elnyomás se nem manipuláció: a kapitalista rendszer működési elve). 

Talán segít a dolgon, ha megkülönböztetünk két hatalmat (Spinoza és Antonio Negri nyomán): az intézmények hatalmát (beleértve az államot, a vállalatokat és azok különböző intézményeit) és a tömeg hatalmát. Tömegen itt integrált sokaságot értek, nem csupán és nem is kizárólag sok embert együtt. A kis tömeg is tömeg, ha akként viselkedik: egyetlen cél érdekében fog össze és dolgozik együtt. A tömeg hatalma abban különbözik az intézményes hatalomtól, hogy az egyetlen valóban produktív erő belőle származik. Az államhatalom, de ugyanígy a korporális hatalom soha nem képes semmi újat létrehozni. Más szóval radikális cselekvésre mindig csak a tömeg képes.

Az amire az intézményi hatalom képes, az csupán két dolog: tiltás és támogatás. Az intézményi hatalom képes tiltani a tömeg hatalmának bizonyos megnyilvánulásait és támogatni másokat. De nem találhatja ki az emberek helyett, hogy mit csináljanak. Egy üzem létrehozhat kutatási projekteket, invesztálhat fejlesztésekbe, de az ötleteket a mérnököknek kell szállítani, és nekik kell azt kidolgozni is. Ugyanígy az állam létrehozhat kerettantervet az irodalomoktatáshoz, de a szövegeket elolvasnia a diákoknak kell, produktív értelmezés csak belőlük származik. A társadalomnak bizonyos rétegeit támogathatja az állam, vagy a gazdaságpolitika segítségével befolyásolhatja a makrogazdasági folyamatokat (például a fogyasztás mértékét), de a társadalmi együttműködés új kereteit a társadalomnak kell létrehoznia.

Mondhatják erre persze, hogy a 19. századtól kezdve a társadalomtudományok nincsenek is mással elfoglalva, mint hogy kimutassák, a tömeg hatalma így vagy úgy alá van vetve az intézményi hatalomnak. Tudottan vagy tudatlanul az intézményiesült hatalom a maga céljaira használja fel a tömeg hatalmát. Ez könnyen lehet, hogy így van. Mégis amennyiben nem választjuk külön a hatalom e két formáját, nem érthetjük meg saját erőnket. A népszuverenitás a modern társadalomban nem egy elv. A modern társadalom a tömegekre épül és a tömegek építik. Az intézmények legfeljebb szabályozzák.

A hallgatói és diákmozgalomban minden a hallgatókon múlik. A rektorok, az intézmények, az egyetemek, az iskolák önmagukban teljesen erőtlenek. Csak a tömeg adhat erőt követeléseikhez. A rektori konferencia kategorikus elutasító nyilatkozata, amellyel a kormánytervezetre válaszolt, rendkívül fontos esemény volt. De erőt mégis csak a hallgatók és diákok adtak neki. A tanárok sztrájkja, amellyel a leépítésekre reagálhatnának önmagában kevesebb lenne, mint a buszvezetőké.

A hallgatóknak nem megragadniuk kell a hatalmat, hanem egyszerűen gyakorolni azt. Nem arra kell várniuk, hogy a hatalom meghallgassa őket, hanem a saját hatalmukból kell létrehozniuk valami újat. És ne legyünk kishitűek: már a tömeg saját hatalmának bázisdemokratikus megszervezése és a tagjai közötti demokratikus kooperáció kialakítása is radikálisan új. Minden, amit ezen felül el tudnak érni, már csak ráadás. A működés mintájának átadása a társadalom más csoportjainak vagy a politikai képzelet átalakítása pedig  önmagukban is sokkal jelentősebb eredmények, mint az intézményi hatalom strukturális átalakítása (a törvények, a képviseleti formák vagy akár az egész politikai rendszer átalakítása). Mert nem a demokratikus törvények hiányoztak a rendszerváltás utáni Magyarországon, hanem az a „démosz”, ami tartalmat adhatott volna a törvények puszta formájának.