A tett társadalma

 [A szálak elvarrása I.]

A jelenlegi magyar társadalom legfontosabb problémája  a dezintegráció. Hozzátehetjük, hogy egyszerre felszíni és mélységi dezintegráció. Ez a társadalom szét van szakítva a szegénység és a polgárhoz méltó életet élők, az ilyen vagy olyan  párt szimpatizánsai, a cigányság és a magyarság, a dolgozók és a munkanélküliek között; sőt az értelmiség és a kétkezi munkások, a buszvezetők és a bányászok között; de néha még az egyetemisták és a fociszurkolók, az autósok és a biciklisták között is.

És ezzel persze ezt akarom mondani: a legnagyobb probléma nem a „demokratikus deficit”. Ha csupán restauráljuk a köztársaságot, az ugyanoda fog visszavezetni, ahol ma vagyunk.

A jelenleg forgalomban lévő integrációs elképzelésekkel van néhány fontos probélma. Nagyjából úgy lehetne ezeket az elképzeléseket osztályozni, hogy azok vagy merőben formálisak vagy ha tartalmiak, akkor különböző eszmékre támaszkodnak. Az én megítélésem szerint mindkét alternatíva megbukott és szükségünk van egy harmadikra. Márpedig a diákmozgalom nyújtott egy ilyen alternatívát, és meggyőződésem, hogy ezt ki kell és lehet használni.

Formálisnak nevezem a társadalmi integrációt célzó olyan erőfeszítéseket, amelyek pusztán a jogi keretek biztosításával elintézettnek vélték a feladat megoldását. Nem volt elintézve. Nyilvánvalóan lehetett volna olyan formális kereteket létrehozni, amelyek legalább segítik az integrációt, kereteket adva valami közösség kialakulásához, de még ez sem történt meg. Formális kereteink nem az integrációt, hanem az egyéni érvényesülés lehetőségét próbálták megadni, nem számolva azzal, hogy ha a közösség egy része – nyilvánvalóan a „mélyszegénységben” élőkre gondolok itt – kollektíve kerül olyan helyzetbe, amiből semmiféle kiút nincsen, akkor egyéni lehetőségeket biztosítani számukra leginkább a velük való gúnyolódásnak tűnik. Voltak Magyarországnak olyan területei, ahol legalább a kezdetei megvoltak az integráció intézményes kereteinek. A Dél-Dunántúlon a cigányság integrációja a gazdasági tragédia minden hasonlósága ellenére jóval sikeresebb volt, mint Észak-Magyarországon Talán el kellene gondolkodni azon is, hogy miért nincs a Gandhihoz hasonló gimnázium Miskolcon, vagy miért nincs romológia egyetemi szak máshol az országban.

Eszmékre támaszkodónak olyan integrációs kísérletekre gondolok, amely szerint a formális válasz nem elég és vissza kell térnünk a közösséget összetartó eszmékhez. Írtam az előző posztban Szülőföld eszméjéről, amely ilyen integratív eszme. ilyenek az etnicizmus különböző formái, mindenki ismeri őket: „Magyarország a magyaroké”. És ehhez még hozzávehetjük a manapság divatossá váló baloldali „patriotizmus” elgondolását is. De fontos látni, hogy itt három külön dologról van szó. Mindegyik ugyanannak a hagyománynak az örököse, de az eszmék, amelyek az integrációt szolgálják gyökeresen különböznek. „Nemzetnek” nevezik, de mindannyian mást értenek alatta. A hagyományos nacionalizmus lényegében megszűnt Magyarországon, legalábbis nem sok olyan kísérletet látok, amely Eötvös József értelmében szeretné egyetlen politikai nemzetben egyesíteni a Kárpát Medence nemzetiségeit. Ehelyett azonban vannak más eszmék, amelyek támaszkodnak a hagyományos nacionalizmus pár elemére. Különbözőek, de mindegyik közös abban, hogy ettől az eszmétől várják a társadalom egységesítését (mégha az néha aligha nevezhető is társadalomnak, mint az etnicizmus esetében)

Az eszmékre alapított társadalmakhoz nyugodtan hozzászámolhatjuk a köztársasági eszme híveit is. Mivel a köztársasági eszme hazánkban hagyományosan gyenge lábakon áll – ezt ellenfelei döntő érvnek is vélik vele szemben –, ez a legkevésbé hangos és legkevésbé öntudatos ebben a csoportban, de azért koránt sem jelentéktelen. A félreértések elkerülése végett a „köztársasági eszmén” Rousseau elgondolását értem: (morálisan) egyenlő állampolgárok szabadon kialakított közösségét.

Azt azonban manapság kevesen látják be, hogy a társadalmi integráció mindkét modellje tudatos, mesterséges konstrukció és mint ilyen történeti esetlegesség. Valójában mindkettőt filozófusok találták ki, puszta spekuláció formájában. Az elsőt a legelső modern politika-filozófusok, Grotius, Hobbes, Locke, Rousseau, Montesquieu és szerződés-elméletnek nevezték. A második furcsa módon alighanem egyszerre alapszik a francia forradalom tudatlan tömegein és teljesen spekultív elgondolásokon, mint például Kant elmélete a fogalmi szintézisről. Kell ahhoz valami hibbant filozófus-ész, hogy el lehessen hitetni az emberekkel, érdemes ezrével meghalni fogalmakért és eszmékért.

Amit mondani akarok, azonban az, hogy mindkét elgondolás elbukott. Az egyik azért, mert formális módon nem lehet integrációt létrehozni csak különálló egyének sokaságát („aggregátumot”, ahogy a régi filozófia mondta), a másik azért, mert nincsenek többé integratív eszmék, csak olyanok, amelyek megosztanak. Még a köztársasági eszme is ilyen. Minthogy ezek filozófiai elgondolások, a problémáik is filozófiai jellegűek. Sajnálatos módon nem lehet őket megoldani anélkül, hogy gondokoldnánk és vitatkoznánk róluk. Nincs olyan szociológiai módszer, amely azt mutathatná ki, hogy a nemzeti eszme képes-e még egységesíteni a társadalmat. Nincs olyan közgazdaságtudományi módszer, amely megmérhetné, melyik eszmét lehet a legjobban eladni két év múlva.

A diákmozgalom a mindenféle eszme nélkül létrejött integráció modelljét nyújtotta. Ezt az integrációt pusztán az hozta létre, hogy a közösség tagjai együtt cselekedtek. Nem kell nagyon messzire mennem, hogy azt állítsam nagyon hasonlít ez ahhoz az integrációhoz, amely jelenleg is a gátakon dolgozik az áradó Duna mentén, vagy amelyik a hóból mentette ki a napokra bennszorult autósokat az M1-esen. Nem veszélytelen az aktivista integráció, sőt nem ismeretlen mint propagandisztikus vagy éppenséggel autoritárius eszköz, hatalomgyakorlási technika. Nem minden további nélkül ajánlható. De más modell, mint az eszméken alapuló integráció.

A harc területének kiterjesztése

Nemrégiben részt vettem egy konferencián, ahol György Péter szövegéhez kellett hozzászólnom. Egy nem létező dologról, a magyarországi konszenzuális művészetről (vagy az én értelmezésemben: konszenzuális esztétikáról) beszélt. Valamiről, amit szerinte meg kellene teremteni. Olyan művészetről, amely érzéki közösséget vállal mindazokkal, akikről a politikai közösség lemondott. Négymillió szegény emberrel (köztük talán nyolcszázezer „mélyszegénnyel”) a határokon belül, az emberiség hasonló százalékával azokon túl. Ez nem a nekik szóló művészetet, még kevésbé a róluk szóló művészetet, hanem az ő részvételükkel megvalósított művészetet (esztétikát: ez szélesebb kategória, mint a művészet) jelentené. Olvastam néhány sovány összefoglalót erről a neten, nem mondom, hogy nem tisztességesek, mit is lehetne ilyesmin összefoglalni. Egy dolog azonban biztosan elsikkadt: György Péter kiindulópontja.

A kiindulópont pedig fontos, mert elmozdítja a nézőpontot. „Annak megfelelően, ahogyan a  jelenlegi kormány eldöntötte, hogy a  kortárs liberális neokapitalizmus radikális kritikájára építi  legitimitását, értelemszerűen és elkerülhetetlenül csak a nemzetállami hagyományt tekinthette egy (régi) új közösség létrehozásának alapjaként.”

Amit itt ki kell emelnünk:

1. A kormánypolitika és benne az „oktatáspolitika” legitimitását a „liberális neokapitalizmus” kritikája nyújtja.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a ez a politika in se ne lenne neoliberális. Sokat vitatkoztam már ezen újvidéki  radikális barátommal, és Tamás Gáspár Miklós is úgy látja, minden felszín ellenére a mély neoliberális. Szerintem ez nem így van, a hazai oktatási rendszert nem gazdasági liberalizáció, hanem ideológiai program ítéli „megszorításokra” (az oktatásból kivont pénzek ugyanis rendre megjelennek, mint a hűbéreseknek juttatott mentőöv vagy egyenesen többletjuttatás, ezen kívül gazdasági érvekkel indokolhatatlan és indokolatlan területekről is nagymértékű forráskivonás történt). Ettől függetlenül igaz, hogy a hazai oktatási rendszer forráskivonása nem független a nemzetközi megszorítás-politikától sőt a piaci liberalizációtól sem (legalábbis abban biztosan nem, hogy piaci szereplőként való megjelenésre kényszeríti az egyetemeket).

De itt most nem ez a fontos, hanem a legitimáció problémája, azaz az ideológia kérdései. És ezek nem a filozófiai magaslatok, amelyek a napi politikai harcoktól messze, az ideák világában folynak. Nagyon egyszerűen szólva a diákmozgalmak és általában bármiféle ellenbeszéd nem fog semmilyen célt érni addig, amíg csak az ideológia különös (specifikus) formáit támadja, és teljesen érintetlenül hagyja az általánost. A „Bajnai anarchistái” kifejezés nem (csak) azt jelenti, hogy az E14 által fizetett hőbörgők, hanem azt is: a neoliberalizmus élharcosai, az IMF katonái, a gyarmatosítók. 

Létezik egy nemzetközi szituáció, mondhatjuk korszellemnek, amelyre a Nemzeti Együttműködés Rendszere választ ad. A szituációt magát többféleképpen láthatjuk, a neoliberális gazdaság válságaként, amelyre a pénzügyi stimulus talán majd megfelel, a kapitalizmus természetes önellentmondásainak felszínre töréseként, európai aszimmetrikus válságként, és mindezek kulturális megfelelőiként vagy bárhogyan máshogyan. A lényeg nem ez. A lényeg az, hogy bármennyire is el vagyunk veszve mindennapi csatározásainkban, bármennyire is meghatározott a kormány értelmiség-ellenes és kultúraellenes politikája a szavazatoptimalizálás, a közvetlen „politikai” (intézményes intrikai) célok által, valójában általános válaszként is érthető erre a szituációra. Innen van, hogy nem teljesen agyalágyult források – mint a  Le monde vagy a The Guardian – is hajlamosak néha megfontolni, hogy alternatívaként tekintsenek arra, „kísérleti területként” gondoljanak Magyarországra, ahol egy autentikus válasz megfogalmazásán dolgoznak. Természetesen ehhez el kell tekinteni mindattól, ami számunkra így közelről nézve „demokratikus deficitnek” tűnik (és a demokrácia hűbéresítésének bizonyul).  És számunkra talán közvetlenebb módon: innen van, hogy számos honfitársunk számára is megfontolandó.

Nem pusztán a butaság vezetett oda, ahol most állunk. Nem az agymosás fordítja ügyünkkel szembe a szavazópolgárokat. Az vezetett ide, hogy a NER valóban válasz egy kortárs kihívásra, olyan válasz ráadásul, amit mindenki ért. Aki nem nyújt hasonlóan általános választ a globális problémákra, az folytonos lépéshátrányban lesz, mindig csak reagálni lesz képes, cselekedni sosem. 

2. A legitimitás alapja egy közösség, méghozzá egy „természetes” közösség, amelyet az individualista liberalizmussal állítanak szembe.

György Péter később pontosította ezt, nem annyira nemzeti közösségről van itt szó, hanem egy „felnagyított [nemzet méretűvé duzzasztott] Heimatról”. A szülőföld ideológiája. Nem térek itt ki rá, hogy mit jelent a Heimat a német kulturális identifikációban, mindenki utánanézhet az interneten, akit érdekel.

A szülőföld azonban mindenki számára ismert, kedves szó, mindenki érti, hogy a szülőföldre vigyázni kell, hogy a szomszédsággal – akik mind ugyanolyanok mint mi – kedélyesen csevegni kell, az idegeneket, a „jöttmenteket” gyanakvással kell nézni. A szomszédoktól kedvezményes áron vehetek terményeket, és persze, hogy a utcában a boltot nem a jöttmenteknek, hanem Pista bácsinak adom ki, akit ezer éve ismerek. A szülőföldön sajnos nincsen egyetem. Az biztos olyan valami, mint az iskola, csak nehezebb. A szülőföldön vannak ugyan szegények, de nem a mi utcánkban. Ha mégis arra kószál egy, akkor elfelejtjük bezárni a kutyákat.

A szülőföld fogalma azonban nem nagyítható fel minden probléma nélkül – mondta György Péter. És hát valóban, amikor a szülőföld állami ideológiává lesz, akkor minden megváltozik, a szomszédból nemzeti burzsoázia, a boltból nemzeti dohányáruda, az egyetemből az ipari kamara mikrogazdasági játékszere,  a szegénységből közrendészeti probléma lesz.

A természetes közösség hirtelen felfuvalkodott állami fennhéjázás lesz, ami képtelen kezelni az univerzális javakat, mindazt, amit a nemzet csupán megőrzésre vett át az egyetemes emberitől, merthogy úgy alakult, hogy ő lett az örökség kezelője. Ezektől legszívesebben egyszer és mindenkorra megszabadulna visszaadná a feladónak, vigyázzon rá ő, ha olyan nagyon akar, miért is nem lehet ezt európai pénzből elintézni. Mert a szülőföld ideológiája számára Európa valahol túl van, túl az üveghegyen és az óperenciás tengeren, Európát mi nem csináljuk hanem elszenvedjük, Európa nem a mi közös jószágunk, hanem mi vagyunk Európa javai; márpedig mi nem leszünk gyarmat.

Az egyetem azonban nem nagyobbacska iskola. Az egyetem szó szerint universitas, egyetemes intézmény, amit képtelenség a szülőföld ideológiájába integrálni.

3. A feladat, hogy egy hasonló erejű és általánossági szintű választ is adjunk.

Ez a feladat túl van a 6 ponton.

Sokféle válasz elképzelhető, ez a blog ezek közül egy mellett köteleződött el: a tetten alapuló konszenzuális közösség megteremtése mellett. Ha van bármi értelme folytatni, akkor ezért fogom folytatni. Nem fogom kötelességemnek érezni, hogy napi problémákra reagáljak, a blog – terveim szerint – egyszerre lesz általánosabb és személyesebb. Több hónapja nem posztoltam semmit, mert abban a formában nem tehettem, mint azelőtt: megszűnt a diákmozgalom mint mindennapos együttgondolkodás médiuma (maga a mozgalom nem szűnt meg, ne tessék úgy örülni). Innen kezdve sokkal önállóbbá válik a gondolat, nem mintha eddig képviseltem volna valakit, de mégiscsak ütköztettem nézeteim a mozgalmárokkal. A cél azonban továbbra sem az egyéni gondolkodás, hanme a közösségi tett alapjának megteremtése.

Pécsi szabadegyetemi beszéd

Minthogy a tegnapi napon az ország több városában az egyetemi polgárok elfoglalták az egyetemet, a legelső feladatomnak itt és most azt kellene tartanom, hogy kifejezzem a Szabadegyetem szolidaritását az egyetemfoglalók iránt. Rögtön rátérek arra, hogy ez miért szükségtelen.

A diákmozgalmak elméletéről fogok beszélni. Filozófus vagyok, a filozófusok többnyire elméleteket termelnek, „haszontalan” tudást, tehát olyasmit, ami „öncélú”, nincs „gyakorlati haszna”, és így tovább. A filozófiai elméletek nem hoznak létre GDP-t, nem növelik a „nemzeti összterméket”, mert még ha el is lehet adni a filozófusok könyveit – van ahol ez igen jó üzlet, léteznek jó filozófus brandek –, ahogy Tamás Gáspár Miklós helyesen elmondta és még ma nyilván el is fogja mondani: „nyilvános” javakat hoznak létre és a nyilvános jószág jellemzője az, hogy korlátozhatatlan, a filozófia mindenkié, nem egy „nemzet” „össztermékének” része.

Elmélet, az görögül theória, szemlélődés, a latin skolasztika „contemplationak” fordította. A filozófiai elmélet tehát kontemplatív, puszta nézés, még inkább dologtalan bámulás, a karosszékből folytatott elmélkedés. Ezen kívül még érdek nélküli is, désinteressé, mondta Rousseau, magányos sétálók, bóklászók szellemi sportja. Mindezen vonásaiban jól láthatóan közös a diákmozgalmakkal. A diákok erőtlen mozgalma kimerül a „performance”-ban, ahogy az egyik blog minap megvetően jellemezte őket. Nincs eredménye, édeskeveset érnek el, különben is, miként fordítható le mindez politikai „haszonra”? Kinek a százalékait növelik? Kik állnak mögötte? De ha még valakik ki is tudják használni őket, a mozgalom eredménye nevetségesen kevés. Lázadás a lázadásért!

Minden bizonnyal. Nagyon kevés. Szinte semmi. Csakhogy a hangsúly a „szinté”-n van. Mert hát igen, a performance sem hoz létre semmit. Semmit, ami „dolog” abban az értelemben, ahogy a blog írója elvárná, valami, ami lehatárolható, kisajátítható, korlátozható. Hogyha létrehoz valamiféle tárgyat, az legfeljebb valami olyasmi, amit Hegel öszefeoglalóan „objektivációnak” nevezett, ami megint csak egy filozófiai fogalom és nemigen lehet eladni az árupiacon. Szinte semmi, de ha csak szinte, akkor mégiscsak valami. Mégis végtelenül több, mint az a semmi, ami egyébként ebben az országban nap mint nap minden felháborodás, minden rácsodálkozás, minden kifigurázás nélkül történik.

Mert a filozófiai, az érdekektől mentes kontempláció valóban létrehoz valamit, éppúgy ahogy a diákmozgalmak létrehoznak valamit, míg azok, akik közéleti blogjaikban saját megmondóember szerepük méltóságteljes tudatában véleményeket alkotnak, nem sokkal többet tesznek, mint azok a politikusok, akiket a diákmozgalmak vádolnak a politika fogalmának kiüresítésével. Az egyetemes szellem fenségterületén ugyanis az elmélet a termelés egyetlen módja. Nincs más mód, mindenki aki mást csinál az nem termel, hanem újratermel, és a szellem újratermelésének piaca semmivel sem magasztosabb, mint az árupiac. Vádoljuk tehát az eszmék újratermelőit.

Vádoljuk, igen a J’accuse értelmében vádoljuk, ahogy Zola vádolta a Dreyfus-ügy kapcsán a francia politikai elitet. Vádolunk titeket azzal, hogy nem tettetek semmit. Vádolunk titeket azzal, hogy a politikát színjátékká változtattátok. Vádolunk titeket azzal, hogy új eszmék termelése helyett a már meglévőkből is élőhalottakat varázsoltatok. Nekromanták vagytok, a szellem kiüresítői, élőhalott eszmék manipulátorai, fogalom-zombik teremtői, gondolat-kísértetek megidézői.

Egyik kedves filozófusom, Gilles Deleuze, azt mondja, a filozófia nem kontempláció, nem reflexió és nem kommunikáció, hanem fogalmak teremtése. Az elmélet termelés, nem karosszékből bámulás. A diákmozgalmak elmélete nem különbözik a diákmozgalmak gyakorlatáról, csak más formát ad annak. A diákmozgalmak politikai mozgalmak, a politika pedig a képzelet terepe, ezért a diákmozgalmak új képzeletet termelnek, míg a diákmozgalmak elmélete új fogalmakat. Társak, ha tetszik harcostársak. Nincs szükség arra, hogy a Szabadegyetem kifejezze szolidaritását az egyetemfoglalókkal, mert a szabadegyetem maga az egyetemfoglalás.

Azt mondtam, az elmélet termelés. Ez első pillantásra úgy hangzik, mintha azt gondolnám, a tudás gazdasági kategóriákban értelmezhető csupán, hogy kiszolgáltatom az egyetemet a gazdasági életnek, az egyetem feladata a termelés, tudás termelése. Bizonyos értelemben ez igaz: azt gondolom, szükség van közgazdasági fogalmak használatára, egész egyszerűen mert olyan világban élünk, amelynek legbensőbb fogalmisága közgazdasági. Mindazonáltal a termelés fogalma nincs olyan messze a „kontemplációtól”, mint azt első pillanatban gondolnánk. A theória, a kontempláció, az elmélet Arisztotelész szerint azért a legmagasabb rendű tudás, mert „öncélú”, azaz célját maga határozza meg. A „termelés”, abban az értelemben, ahogy itt használom Márkus György nyomán, nem pusztán „munka”, ami árut hoz létre. Az csak újratermelés lenne. A termelés meghatározza saját célját, azt nem kívülről kapja. Ahogy Márkus írja, mivel a termelésben a kereslet bensőleg van meghatározva, ezért a termelés mindig a cél interszubjektív, közös meghatározása is egyben. A termelők egyben fogyasztók, akik saját igényeikért termelnek. De ezen kívül új igényeket is termelnek, igényt az újra.

A diákmozgalmak ebben az értelemben termelnek tudást: saját igényüket termelik ki az újra, közösen, fórumokon konszenzusra törekedve határozzák meg igényeiket és teremtik meg az azok teljesítéséhez szükséges eszközöket.

Termelésnek az eszmék világában akkor nevezek valamit, ha nem pusztán tagadás. A tagadás, a cáfolat, a tiltakozás nem hoz létre valami újat vagy mást. Az adottal szemben foglal csak állást.

A képzelet termelésének eszközei igen változatosak lehetnek. Néhányat, olyanokat, amelyeket a pécsi Hallgatói Hálózat használ, felsorolok itt.

1. Irónia

Az irónia struktúráját tekintve állítva tagadás. A leggyakoribb eszköz, de a legvitatottabb is. Termelőereje sokak számára kétséges, a HaHa Pécs késhegyig menő vitákat folytat használatát illetően. Az irónia kétségkívül nem egyszerűen tagadja vagy cáfolja az adottat: megszakítja azt, és új jelentést hoz létre. De az iróniát mindig lehet – szándékosan vagy humorérzék híján – szó szerint is olvasni. Hogy valaki komolyan vegye azt a képet, amelyen a HaHa molinóját Soros György tartja a pécsi magasházon, az kétfajta alapra is visszamehet: 1. nem veszi észre az iróniát 2. Észreveszi, de mégis inkább a szó szerinti jelentés mellett dönt a figuratív kárára. Ez feltárja az irónia inherens problémáját: az irónia ugyan reflexív alakzat és a reflexió mindig létrehozás is egyben, de olyan létrehozás, ami túlságosan kötött az adotthoz.

2. Détournement

A kifordítás egy eredetileg tagadó cselekedet állításba fordítása, termelővé alakítása. Részletesen elemeztem már ezt az eszközt a Tanulási Hisztéria kapcsán. A kifordítás több, mint irónia, mert nem hagyja meg a szó vagy a dolog eredeti értelmét, hanem használatba veszi, interszubjektív átformálással megváltoztatja azt, az eredeti jelentés csak mint történet (mint történetileg esetleges értelem) marad meg benne.

3. Foglalás. A hely birtokbavétele.

Az okkupáció több mint valami előre adottnak, már ottlévőnek a megszállása. A hely új fogalmának a termelése. Mi a hely? Nagyjából két válasz létezik erre az európai kultúra történetében: 1. hely az aminek határai vannak (Ez Arisztotelész és minden követőjének válasza) 2. hely a tér egy pontja (ez Newton válasza). Az egyetemfoglalás a határtalan hely megteremtése, ami nem pusztán a tér egyik pontja. A foglalt tér éppenséggel a mindennapi rutin, a mindennapi tér elől elfoglalt tér, a tudásgyár elől elfoglalt tér, azért, hogy a helyet egyetemessé tágíthassuk. Az egyetem a szellem helye, és a foglalás ezt hozza vissza a technicizálódott egyetem világába. A fórumot, a szabad véleménnyilvánítás antik politikai eszményét

4. Fórum

Figyeljük meg, hogy a az első tüntetés TV közvetítését még csak a hídfoglalás érdekelte. Nagyon kevesen vették észre, lényegében csak azok, akik jelen voltak, hogy valami megváltozott. Bázisdemokrácia jött létre. Ma a fórumok közvetítése mindenki számára evidens, mert mindenki tudja, hogy a dolgok ott dőlnek el, a tüntetés csak a mozgalom szája, a mozgalom agya a fórum.

A politika kiüresedett fogalmának feltöltése

Amit a politika nekromantái kiüresítettek, azt a diákmozgalmak élettel töltik meg. A politika a miénk, nem valakiké, akik helyettünk csinálják. Nincs szükség arra, hogy mindig mindent bázisdemokratikusan döntsünk el. De nem hagyhatjuk, hogy politikai eszmék zombihadserege zabálja fel a világunkat, egyetemünket, városunkat: olyan gondolatok, amelyeknek semmi közük az egyetemi polgárok gondolatihoz, üres testek lélek nélkül.

Ezt írtam nemrég egy helyen: „Magyar nyelven ma a politika intézményes képviseleti szervek egymás elleni intrikáját jelenti. Mindazt, amit a hallgatói mozgalmak saját tevékenysége nem.” 1. A hallgatói mozgalmak nem intézményesek, nincsenek „vezetői”, de ennél is fontosabb módon nincsenek szervezetei csak hálózata. 2. A hallgató mozgalmakat hidegen hagyja a politikai intrika, a szavazati százalékok és a látszatintézkedések. 3. A hallgatói mozgalmak nem képviseletiek, mert azt gondolják, a képviseleti politika megbukott, képek színházává, szimulakrummá vált, amit a választópolgárok a TV előtt fogyasztanak. A politika új fogalmára van szükség, és a diákmozgalmak nem késlekednek azt létrehozni

Edmund Husserl egy kicsit sem radikális, nagyon is akadémai filozófus azt állította, minden fogalomnak szüksége van szemléleti betöltődésre. A politika új fogalmának, éppígy szemléleti betöltődésre van szüksége, hogy ne legyen üres. Képekre van szüksége, de nem szimulakrumokra, valódi képekre, amelyek nem reprezentációk, hanem cselekedetek, a képzelet átváltoztatására van szükség, új képzelet termelésére.

A politika fogalmáról

Szögezzük le: a Hallgatói Hálózat politikai mozgalom.

Miért akkor a sok elhatárolódás, a sok tiltakozás a politikai besorolás ellen?

Azért, mert a „politika” szó  magyarul  mást jelent, mint amit a diákok érteni akarnak alatta. Magyar nyelven ma a politika intézményes képviseleti szervek egymás elleni intrikáját jelenti. Mindazt, amit a hallgatói mozgalmak saját tevékenysége nem. 

1. A hallgatói mozgalmak nem intézményesek.

A Hallgatói Hálózat, a mozgalom koordinálója nem szervezet, hanem önkéntes aktivisták hálózata. A hálózatosság rendelkezik minimális szűréssel, valamilyen módon a hálózat tagjainak bele kell egyeznie új tagok felvételébe, de mind a bekerülés, mind a kilépés meglehetősen esetleges. És itt el kell oszlatni egy félreértést. A hálózatosság nem jelenti a hierarchia hiányát. Állandóan változó és változtatható hierarchiát jelent. A HaHa sokszor jelenti ki, hogy nincsenek vezetői. Ez így igaz, ha a vezetőn egy kinevezett, választott vagy bármilyen módon helyében rögzített autoritást értünk. De autoritás nyilván kialakul spontán módon a szervezetben. Vannak a hálózatnak csomópontjai, hierarchikusan jelentőségteljessé váló szervezők. (Igazság szerint nem is feltétlenül személyek ezek, sokkal inkább kijelentések, amelyek autoritással rendelkeznek, sokszor egy személlyel  szemben legjobb érv egy közösségi alapelvre való utalás, de ettől most az egyszerűség kedvéért eltekintek.) Előre adott és végleges hierarchia nincs.

2. A hallgató mozgalmakat hidegen hagyja a politikai intrika.

A „politikai újságírás” szerint ma a legfontosabb „politikai” hírek a szavazati százalékok. Állíthat égy politikus bármit, lehet egy mozgalom zászlóján bármilyen lényeges kérdés, utcára vihetünk bármilyen húsbavágó témát, a „politikai” haszon abban mérhető, milyen veszteséget okozott ez a kormánypártnak. Nem kell, hogy ez máshogy legyen. A diákmozgalmak nagyszerűen ki tudják ezt a helyzetet használni. Tömegével gyártják a kormányt nevetségessé tevő propagandaanyagot, a nyomásgyakorlás olyan hatékony eszközeként alkalmazzák a politikai veszteségokozást, amit négy Századvég Intézet sem fog kiegyensúlyozni. De ez mégiscsak propaganda. A cél nem ez, hanem a képviseleti intézmények feletti kontroll.

3. És végül: a hallgatói mozgalmak nem képviseletiek.

Mit is jelent a képviselet? Reprezentációt. Leképezést. És egészen pontosan így is működik. Mint egy szolgai kép, amely csak ábrázolni akar, megmutatni valamit, amivel szemben csak nézőként állunk. A képviseleti politika minden képzeletet felülmúlóan képszerűvé vált az elmúlt kitudja hány évben. Az állampolgárok otthon a TV-ben nézik a showt, amelyet a politikusok nyújtanak nekik, olyan szereplők, akik közül az államférfi (/államasszony?) névre egyre kevesebben és kevesebben jogosultak, a sztárallűröket pedig kommnunikációs szakemberek, politológusok tanítják meg nekik. Spektákulum, képek színháza, mondta erről Debord.

Vegyük észre, hogy eredendően a képviseleti politikának azokat kellene ábrázolnia (képviselnie), akik most a nézői székekben ülnek. Hogy fordult meg ez a viszony? Miért nem a választókat képviselik a választottak, miért ülnek tehetetlenül mély fotelekben a képernyők előtt a polgárok, akikről a politikának szólnia kellene? Azért történhetett ez meg, mert a politika elvált a polisztól, az integrált közösség javától. Minden olyan viszonyban, ahol a termék egy kész, végleges dolog, lehetőség van arra, hogy ez a dolog függetlenedjen létrehozójától. Hogy a dolog önálló életet éljen. Hegel absztrakciónak nevezi ezt, Marx fetisizációnak.

De itt ezen kívül egy különös dologról van szó: egy képről. A politika egy olyan dologgá, tárggyá vált, ami csupán reprezentálja, leképezi a választói akaratot, azaz van köztük valami szabályozott viszony, mint egy arc és annak portréja között, de ez a viszony nem jelenti, hogy a választók akaratát teljesítené, sokkal inkább annak ilyen vagy olyan képét. Márpedig a politika által megrajzolt képeknek nem sok köze van többé az ábrázolt tárgyhoz. Vannak pozitív képek, mint a „hazafi”, a „demokrata”, a „polgár” és így tovább, és vannak az ellenséges képek, mint a „panelproli”, a „magukfajta”, sőt a „liberális”, ami magyarul ma annyit jelent, hogy „erkölcstelen”. Nem szükségszerűen lesznek ezek üres álarcok, ami mögött már semmi sincsen, létezik viszonylag jól működő képviseleti rendszer, de kétségtelen tény, hogy ma Magyarországon nagyjából minden kapcsolat megszűnt a képviselők és a képviseltek között.

A képviseleti rendszer megbukott. Lehet ezt az „alkotmányos kultúra” válságával magyarázni, ahogy Sólyom László teszi, lehet a politikai polarizálódással, ami lehetetlenné teszi, hogy az alkotmány közös legyen, mint Kis János, lehet a fékek és ellensúlyok rendszerének voluntarista szétverésével, de el kell ismerni, hogy így vagy úgy a képviseleti politika teljes intézményrendszere részt vett abban, hogy a politika fogalma magyarul elvesztette a közjóhoz való kapcsolatát. Vagy azzal, hogy tagadta a demokratikus elveket, vagy azzal, hogy képviseletük közben nevetségessé tette azokat.

A politika ma olyan képeket kínál, amelyben a diákság nem ismer magára és semmi kedve többé azokhoz hasonulni. Ezért egy úja arcot tesz a helyükbe: az egyetemi polgárt. Nem azt  jelenti ez, hogy eltörölné  a képviseleti rendszert, hanem azt, hogy kontrollt gyakorol felette. Más szóval hatalmát gyakorolja.

A kérdés nem az, ki áll az arc mögött, mint a képviseleti showműsor legprimitívebb fajankói kérdezik, akik még azt se veszik észre, hogy a politika álarcai mögött senki sincs, és minden álarc mögé egy láthatatlan embert képzelnek. A politika ma üres. Nem az a baj vele, hogy korrupt, hanem az, hogy olyannyira üres, hogy még a korrupció is értelmet adhat neki. Legalább a nemzeti burzsoázia gazdagodik meg a közpénzekből, nemde?

A kérdés az, miben más ez az arc, mint képviseleti intézmények által nyújtott képek? „Közvetlen demokrácia”: láthatólag a közvetett demokráciával, a képviseleti rendszerrel áll szemben.  A közvetlenség mégis megtévesztő: nagyon is közvetített ez a demokrácia, a konszenzusra törekszik, minden érdek és vélemény közvetítésére és közakarattá alakítására. Ennek a tevékenységnek nem a képek világa a mintája, hanem a kooperáció, a közös munka. Itt nincs elválasztva az eredmény a munkától,  mert az eredmény másodlagos, a közös munka a lényeg. A folyamatban pedig nem leképezés van, hanem egyenlő részvétel.

A politika új értelme az, hogy nem hagyjuk tőlünk függetlenné válni a közjó meghatározását. A politika a részvételen és az aktivitáson kell hogy alapuljon, nem a passzív befogadáson. A politika fórum, nem pedig mozi.

Az osztályharc meghaladása

„A középosztály lázadása” – mondják egyre többen. Tamás Pál szerint egy ’89-es álom, az, amiért síkra szállunk, a társadalmi mobilitás megteremtéséé, a jól kereső középosztályba való bekerülés lehetőségéért folytatott harc.

Ha ez így lenne, vajon miért nem az alsóbb osztályok indították  a harcot? Miért pont az egyetemisták kezdték, akiknek már nem kell harcolniuk?

Az az érdekes ebben a felvetésben, hogy az első, ami valóban képes tartalmat adni annak a feltételezésnek, hogy a diákmozgalom a középosztály érdekérvényesítésének eszköze. Implicit módon a következőt állítja: az osztályharc ma más formában jelenik meg, mint a 19. században és a 20. század elején. A középosztály osztályharca nem a munkaidőért folyik, hanem a társadalmi mobilitásért. Első pillanatra nem teljesen világos, hogy miféle érdeke lenne a középosztálynak abban, hogy az alsóbb rétegek is felemelkedhessenek, de ez megoldódik akkor, ha azt vesszük figyelembe, hogy tandíjat jelenleg a középosztály sem tudna fizetni. Ezért nyilvánvalóan a szerző szándékával ellentétben ugyan, de általánosíthatjuk ezt a kérdést. Nem annyira a középosztály problémája ez, hanem általában a „bérből és fizetésből élőké”. Márpedig azokat, akik kénytelenek bér ellenében dolgozni, Marx proletárnak nevezte. Az, hogy ez ma a középosztályt is fedi, nem változtat azon a marxi belátáson, hogy a bérből élők mindig kénytelenek osztályharcot folytatni, mert jogegyenlőség áll fenn köztük és a befektetők között, ami olyan szituációt eredményez, hogy mindkét fél csak az erőből ért. Az, hogy itt az állammal kell folytatniuk a harcot, szintén nem meglepő, hiszen a köz- és felsőoktatás esetében az állam a befektető. Ez valamiféle evolúciós osztályharc modellje: a középosztály azért harcol, hogy gyermekei jobban éljenek.

E vázlatos értelmezés természetesen leegyszerűsít. Mégis a „középosztály lázadásának” tézise többnyire ebben az osztályharcos sémában gondolkodik.

A legfontosabb téves feltételezés emögött az, hogy a diákmozgalmak központi kérdése a tandíj. Van ennek alapja, hiszen a diákmozgalmak képviseleti része, azaz a HÖOK kezdettől ezt tette meg témájának, erről akart népszavazást. Nagy valószínűséggel a HÖOK ugyanabban az osztályharcos modellben gondolkodott, mint a szociológus. De a diákmozgalmak nagyon hamar meghaladták ezt a modellt, és a HÖOK is kénytelen volt ehhez legalábbis részben alkalmazkodni.

Mik is a diákmozgalmak céljai? Nem hiszem, hogy erre lenne egyszerű válasz, nem hiszem, hogy lenne bárki, aki erre válaszolni lenne képes. Egységes célok értelmében nincsen diákmozgalom. Annál is inkább, mert a diákmozgalmakban nincsenek előre adott ideológiák, menthetetlenül ideiglenes egységüket csak a tett teremti meg.

Mégis, ha valamilyen központi kérdést vagy követelést kellene megnevezni, amiért a harc folyik az leginkább az autonómia lenne. „Semmit rólunk nélkülünk”, „az egyetem a miénk”. A diákmozgalmak legfontosabb belátása, hogy az autonómia gyakorlására többé nem elégségesek a képviseleti eszközök. A részvételi demokrácia magunk által megteremtett formái azok, amik biztosítják az autonómiát.

Az, hogy ez „lázadás-e” vagy „forradalom” a mozgalom szempontjából irreleváns kérdés, de foglalkozzunk kicsit ezzel is. Mi a különbség „lázadás” és „forradalom” között? Minden hegeliánus szerint az, hogy a forradalom totális, az egész rendszert egyszerre változtatja meg, a lázadás ezzel szemben csak részekre hat, és így valójában megerősíti  a rendszert. Hannah Arendt szerint akkor beszélünk forradalomról, ha az a mindent újrakezdés jellegével bír. Sartre „lázadónak” nevezi Baudelaire-t, mert a „rossz virágait” akarja, és a rossz mindig feltételezi a jót: Baudelaire képtelen a forradalomra, örök lázadó marad. A diákok nem akarják megváltoztatni a rendszert, csupán bebetonozzák a középosztály uralkodó helyzetét egy neoliberális környezetben: lázadók és nem forradalmárok.

A magyarországi diákmozgalmak nem irányulnak a neoliberális gazdaságpolitika és gondolkodásmód ellen. Ez kétségtelen tény. De hogyan is irányulhatnának az ellen, amikor a mozgalmat mindig helyben kell megcsinálni? Nincs és ne is legyen globális antikapitalista forradalom. Ma Magyarországon nem neoliberális gazdasági környezet van, hanem egy neoliberális globális gazdasági környezetben létrehozott helyi feudális gazdaság. Ez az újfeudalizmus nem független a globális neoliberalizmustól (csak önjelölt közgazdasági sámánok gondolják, hogy az lehet), de mégsem azonos azzal. A diákmozgalomnak ez ellenében kell magát megfogalmaznia, ami tehát a következőt jelenti: közvetlenül  a feudalizmus, közvetve a neoliberalizmus ellenében. Ha valaki gondosan olvassa a követeléseket, azt is láthatja, hogy a mozgalom mindkettővel szemben áll. A Pécsi HaHa 8. pontja például így hangzik: „Tiltakozunk a támogatott egyetemi férőhelyek önkényes, központi szétosztása ellen. Az államnak nem csak pénzben mérhető gazdasági hasznot hozó állampolgárokra van szüksége.” Az első fele a feudális, a második a neoliberális gyakorlat ellen fogalmazódott meg, amelyet a feudális gyakorlat időről időre mégiscsak használ (lásd például: „önfenntartó felsőoktatás”).

De ennél van egy fontosabb mozzanat is: az, hogy mi ellenében fogalmazza meg magát a diákmozgalom sokkal kevésbé érdekes, mint az hogy mi mellett fogalmazza meg magát. A diákmozgalom nem reaktív, hanem produktív. Létrehozza a részvételi demokrácia lokális formáját, amely önmeghatározó képes lenni, és egyben kidolgozza a társadalmi szolidaritás olyan formáit, amelyben ezt a részvételi önmeghatározást modellként nyújtja más társadalmi csoportoknak. Nem a diákmozgalom fogja megváltoztatni a társadalmi totalitást. De a változást valahol el kell kezdeni bevezetni, mert a politika új formái nélkül csak a politikai sivatag marad, amiről egy fél ország réges-rég lemondott már. A diákmozgalom nem egy érdek kifejezése, hanem heterogén érdekek egyeztetése vagy integrálása. Nem a középosztály osztályharca, hanem az egyetemi polgár létrejöttéért folytatott harc. Más szóval: az osztályharc meghaladása.

Kik is vagyunk „mi”?

Mi, akik az utcára megyünk, mi, akik fórumra járunk, mi, akik szabadegyetemet csinálunk, mi, akik flashmobokat szervezünk, mi, akik foglalunk.

Én például utálok fórumokra és tüntetésekre járni, és még ennél is jobban utálok fórumokat és tüntetéseket szervezni. Legjobban azonban veszekedni utálok. Veszekedni barátokkal és ellenfelekkel arról, hogy mindez forradalom-e vagy pedig gazdag gyerekek úri sportja; hogy kimenjünk-e most azonnal az utcára, különben elmennek az emberek, vagy pedig előbb üljünk le és közösen beszéljük meg, miért megyünk ki az utcára; hogy teljesítették-e a követeléseket vagy sem, és így tovább. Egyszóval nem szeretem mindazt, amivel a mozgalom jár.

Sokkal jobban szeretek otthon ülni, vagy könyvtárba menni. Egyetemi oktató vagyok, de egyetemi polgárként veszek részt a mozgalomban. Közvetlenül nem fenyegetnek az elbocsátások, viszonylag jól integrálódtam az egyetemi bürokráciába éppúgy, mint a tudományos életbe, anyagi állapotom a körülményekhez képest stabil, nem lenne muszáj erre szánnom a szabadidőm tetemes részét; mégse tehetek mást.

Nem azért csinálom mindezt, mert ezt akarom csinálni, hanem azért, mert kell. Nem maradhatok otthon többé. Következésképpen nehezen állíthatnám, hogy szabad elhatározásomból csinálom azt, amit csinálok. Mégis azt gondolom, amikor „mi” vagyunk, az a szabadság egyik legfontosabb és legnagyobb erejű formája. Nem mondom, hogy az egyetlen, mert ismerek más formákat is, de kétség kívül az egyik legelemibb.

A strukturalizmus sokat tett azért, hogy rosszat gondoljunk a szubjektumról, ráadásul jó okkal tette ezt. A szubjektum halott, és én nem is szeretném itt kihantolni. Csakhogy amiről itt beszélünk, az nem az a szubjektum, nem az a szabadság, amit Althusser, Foucault vagy Barthes eltemetett. Itt nem egy előre adott alanyról beszélünk, aminek a cselekvése valamiképpen kifejezné ezt az alanyt. Bárki, aki volt hallgatói fórumon tudja, hogy semmiféle ilyen előre adott alany nem létezik. Nincsenek közös ideológiák, nincsenek közös politikai meggyőződések sokszor még érdekközösség sincs. A hallgatók és a középiskolai diákok puszta gazdasági érdekei mást-mást tennének szükségessé: az, aki már benn van a felsőoktatásban jól jár, ha az ajtók bezárulnak: diplomája értékesebbé válik. Az érdekek, gondolatok, elképzelések nem a fórumot megelőzően egységesek, hanem az események folyamatában integrálódnak.

A „mi” nem található meg sehol a világban. Nem jön szembe, nem találunk rá. Nekünk kell létrehozni, a "mi" nincs is máskor, mint amikor létrehozzuk. Rá vagyunk kényszerítve hogy létrehozzuk, rá vagyunk kényszerítve, hogy közös politikai tetteket hajtsunk végre, miközben éppen politikailag nem fűz semmi minket össze (vagy legalábbis nagyon kevés). Konzervatívak és liberálisak, maoisták és az alkotmányos monarchia hívei: számtalan nézettel találkoztam személyesen is.

De éppen ez az, ami miatt ez az alany más, mint az, amelyet egyébként ismerünk. A szubjektum más formája ez. „Mi”, akik egyébként nem sok közöset találnánk a másikban képesek vagyunk együtt skandálni, hogy „miénk az egyetem”, minden kétely és fenntartás nélkül. A tett alanya a közösség, amely együtt cselekszik, együtt hozza létre cselekedetének elveit, és együtt hajtja azt aztán végre. Se a tett előtt se a tett után nem létezik ez a szubjektum, ezért is olyan nehéz minden alkalommal újra megteremteni. De ha nem így lenne, ha lennének előre adott elvek, nézetek, ideológiák, akkor nem is jönne létre semmiféle tett. Csak valami, ami tettnek tűnik.

Van a szabadságnak egy nagyon régi elgondolása, ami nem azonos azzal, amit „szabad akaratnak” nevezünk, és ami – ahogy mondtam – nem jellemzi a tömeg cselekvését. A skolasztika „spontaneitásnak” nevezte azt a szabadságot, ahol a tett semmi más által nem kényszerített, mint a cselekvő lényege által. Ahol a cselekedet a cselekvő lényegéből fakad és semmi másból. A tömegnek nincs lényege, vagy legalábbis nincs abban az értelemben, ahogy a skolasztika gondolta: nem adott a tett előtt. Azt, hogy micsoda a tömeg, csak a tett (és a hozzá vezető sokszor fárasztó folyamat: a fórum, a kooperatív munka) határozza meg. Mégis az az érzés, amikor létrejön a tett, nem más, mint egy gyökeresen eltérő szabadság megtapasztalása: a spontaneitásé. A tüntetések résztvevőinek másnapi beszámolói mind erről az eddig ismeretlen eufóriáról tanúskodnak, bármilyen keveset „ért is el” maga a tüntetés. Merthogy az eredmények igazából eltörpülnek amellett a tény mellett, hogy létrejött a „mi”.

A tömeg hatalmáról

Van a mai rendszerkritikai közbeszédben egy meggyőződés, miszerint a hatalom kritikára szorul, a mozgalomnak a hatalom ellenében kell fellépnie. Van egy másik is, amelyik azt gondolja mégiscsak be kell vele szennyeznie a kezét, hogy célt érjen, kompromisszumokra van szükség. Azonban mindkettőnek az a téveszme nyújtja az alapot, amely szerint a hatalom „szennyes”: vagy elnyomó vagy manipulatív vagy kizsákmányoló (a kizsákmányolás Marxnál se nem elnyomás se nem manipuláció: a kapitalista rendszer működési elve). 

Talán segít a dolgon, ha megkülönböztetünk két hatalmat (Spinoza és Antonio Negri nyomán): az intézmények hatalmát (beleértve az államot, a vállalatokat és azok különböző intézményeit) és a tömeg hatalmát. Tömegen itt integrált sokaságot értek, nem csupán és nem is kizárólag sok embert együtt. A kis tömeg is tömeg, ha akként viselkedik: egyetlen cél érdekében fog össze és dolgozik együtt. A tömeg hatalma abban különbözik az intézményes hatalomtól, hogy az egyetlen valóban produktív erő belőle származik. Az államhatalom, de ugyanígy a korporális hatalom soha nem képes semmi újat létrehozni. Más szóval radikális cselekvésre mindig csak a tömeg képes.

Az amire az intézményi hatalom képes, az csupán két dolog: tiltás és támogatás. Az intézményi hatalom képes tiltani a tömeg hatalmának bizonyos megnyilvánulásait és támogatni másokat. De nem találhatja ki az emberek helyett, hogy mit csináljanak. Egy üzem létrehozhat kutatási projekteket, invesztálhat fejlesztésekbe, de az ötleteket a mérnököknek kell szállítani, és nekik kell azt kidolgozni is. Ugyanígy az állam létrehozhat kerettantervet az irodalomoktatáshoz, de a szövegeket elolvasnia a diákoknak kell, produktív értelmezés csak belőlük származik. A társadalomnak bizonyos rétegeit támogathatja az állam, vagy a gazdaságpolitika segítségével befolyásolhatja a makrogazdasági folyamatokat (például a fogyasztás mértékét), de a társadalmi együttműködés új kereteit a társadalomnak kell létrehoznia.

Mondhatják erre persze, hogy a 19. századtól kezdve a társadalomtudományok nincsenek is mással elfoglalva, mint hogy kimutassák, a tömeg hatalma így vagy úgy alá van vetve az intézményi hatalomnak. Tudottan vagy tudatlanul az intézményiesült hatalom a maga céljaira használja fel a tömeg hatalmát. Ez könnyen lehet, hogy így van. Mégis amennyiben nem választjuk külön a hatalom e két formáját, nem érthetjük meg saját erőnket. A népszuverenitás a modern társadalomban nem egy elv. A modern társadalom a tömegekre épül és a tömegek építik. Az intézmények legfeljebb szabályozzák.

A hallgatói és diákmozgalomban minden a hallgatókon múlik. A rektorok, az intézmények, az egyetemek, az iskolák önmagukban teljesen erőtlenek. Csak a tömeg adhat erőt követeléseikhez. A rektori konferencia kategorikus elutasító nyilatkozata, amellyel a kormánytervezetre válaszolt, rendkívül fontos esemény volt. De erőt mégis csak a hallgatók és diákok adtak neki. A tanárok sztrájkja, amellyel a leépítésekre reagálhatnának önmagában kevesebb lenne, mint a buszvezetőké.

A hallgatóknak nem megragadniuk kell a hatalmat, hanem egyszerűen gyakorolni azt. Nem arra kell várniuk, hogy a hatalom meghallgassa őket, hanem a saját hatalmukból kell létrehozniuk valami újat. És ne legyünk kishitűek: már a tömeg saját hatalmának bázisdemokratikus megszervezése és a tagjai közötti demokratikus kooperáció kialakítása is radikálisan új. Minden, amit ezen felül el tudnak érni, már csak ráadás. A működés mintájának átadása a társadalom más csoportjainak vagy a politikai képzelet átalakítása pedig  önmagukban is sokkal jelentősebb eredmények, mint az intézményi hatalom strukturális átalakítása (a törvények, a képviseleti formák vagy akár az egész politikai rendszer átalakítása). Mert nem a demokratikus törvények hiányoztak a rendszerváltás utáni Magyarországon, hanem az a „démosz”, ami tartalmat adhatott volna a törvények puszta formájának.