A különös érdekek megjelenítéséről.

Ez a poszt azt hiszem már nem is annyira elméleti, mint inkább kifejezetten technikai problémát vizsgál. Miként lehet kialakítani olyan közakaratot a hallgatói tömegben, amely nem nyomja el a különös akaratokat, de mégis alapul szolgálhat a közös cselekvéshez?

Azt mondtam korábban, a sokarcú tömegben mindenki megjelenik. A tömeg nem tünteti el tagjait, hanem megjeleníti őket.

Mit jelent „megjeleníteni” valakit? A megjelenítés mindenekelőtt nem reprezentáció. Megjeleníteni a fórum tagjait nem azt jelenti, hogy a döntések „tükrözik” mindenki véleményét, hogy a közakarat azonos lenne minden egyes tag egyéni akaratával. Nincs és nem is kell, hogy legyen olyan közakarat, amivel mindenki egyetért a fórumon.

De vegyük észre, hogy itt két dolog egybecsúszott: egyszerre beszéltünk a közakaratról és annak eredményéről, a közös döntésről. A döntés a végeredmény, az „tükröz” valamit, az „reprezentál” valamit, méghozzá nem mást, mint a közakaratot. Vajon valóban a döntés itt a fontos, nem az út amely ahhoz vezet? Persze a külső szemlélő számára mindig a döntés a fontos. Azt lehet aztán megosztani (ha az például egy nyilatkozat) vagy megvalósítani (ha az egy akcióterv). A döntés saját életet kezd élni, a Facebookon forog, a média átveszi, stb.

Azok számára azonban, akik e döntést meghozták ott az egész folyamat. Javaslatok, ellenvélemények, támogató vélemények, megfontolások. Mindezek nem tükröződnek a döntésben, mégis megjelennek, hatnak, számítanak a folyamatban. Ha valaki csak a döntéssel találkozik, azt sohasem érezheti a sajátjának. A döntéshozatal folyamatában azonban a leszavazott javaslatok és vélemények is megjelennek. Ha valaki a Pécsi Hallgatói Hálózat fórumain megfogalmazott és elfogadott 13 ponttal külső szemlélőként szembesül joggal kérdezheti, hogy miért maradt ki ez vagy az. Aki ott volt azok elfogadásánál, tudja, miért nem fogadta el ezt vagy azt a javaslatot a közakarat.

Mármost itt fontos elméleti és egyben gyakorlati problémákba futunk. A „közakarat” kifejezést itt Rousseau-tól veszem (volonté générale) ez azonban korántsem problémátlanul használható kifejezés. A közakarat „általánossága” mindig is kritikákat vont maga után, mert az valójában mindig lehetséges, hogy az egyén (a különös akarat) eltűnik a „köz”-ben. A közakarat mindenképpen „dekonstruálandó” fogalom. E dekonstrukció célja, hogy az általánosság fogalmát radikális kritika alá vonja. Az általánosság nem járhat a különös akarat eltűnésével. Valamilyen módon minden érdeknek meg kell jelennie a közakaratban. Ehhez pedig a plénum, a közös fórum nem elégséges, mert „nem biztosít párhuzamos megjelenési struktúrákat.” (Arató Ferenctől parafrazeálva).

A párhuzamos interakciók számának növelése és az egyenlő részvétel és hozzáférés biztosítása érdekében a pécsi Hallgatói Hálózat kooperatív pedagógiai módszerek bevonásával kísérletezik. A munkacsoportok működtetésének célja, hogy „lokalizáljuk” a közös munkát. Mindezek azonban az én meggyőződésem szerint nem mehetnek a közös akarat létrehozásának rovására, hanem csak annak differenciálására szolgálnak. A fórum munkacsoportokat alapít helyben vagy kitűzött időponttal, ahol a kooperatív kiscsoportok lehetővé teszik a párhuzamos interakciók számának maximalizálását és mindenkit bevonnak a feladatok megoldásába. Ezek eredményeit aztán a fórumnak kell integrálnia.

Az általános akarat dekonstrukciója annak produktív elméletébe kell torkolljon: A közakarat maga is végeredmény, ami őrzi a létrejöttének nyomait, nem áll szemben sem a kooperatív munkacsoportokkal, éppúgy ahogy a közös döntés nem áll szemben a közakarattal, hanem mindenki közös munkájának eredménye.

Radikális cselekvés

Néha az az érzésem, hogy radikális cselekvésnek azt nevezik az emberek, ahol vér folyik. De legalábbis valakit bebörtönöznek vagy kiszabadítanak.

Azonban ezek többnyire se nem radikálisak, se nem cselekvések.

Cselekvésről akkor van értelme beszélni, ha az alany, aki cselekszik nincs kényszerítve. Ha kényszerítve van, akkor nem cselekszik, hanem elszenved. Talán nem könnyű belátni, de nem csak a kormányzati szervek, például a rendőrség, kényszeríthet valamit a tömegre, hanem a vak véletlen is. Ha a tömeg nem tudja mit csinál, ha nincs "egységes" (pontosabban: integrált [majd tisztázom ezt egy posztban, de a Nádas idézet kapcsán is látható volt, hogy az integráció nem feltétlenül egységesítés]) akarata, akkor mit tehet egyáltalán és mit fog tenni, amikor cselekednie kell? Vagy azt, amit néhányak kitalálnak és a tömegre kényszerítik, vagy azt ami spontán többekben kialakul. Egyik sincs összhangban egy sokarcú tömeggel. Az egyik mert nem közakarat, hanem egy különös akarat (hamis) általánosítása, a másik mert nem akarat, nem a tömegből származik (legalábbis legtöbbször nem). Az első azt hiszem világos, a másodikhoz elég meggondolni, hogy mi szokott spontán módon a tömeg eszébe jutni: olyan cselekvési minták, amelyeket máshonnan ismer. Kirívó példa mondjuk az autók felgyújtása, de ilyen a forgalomlassítás vagy -akadályozás is.

A tömeg valódi (autonóm) cselekvéséről akkor beszélhetnénk, ha a cselekvés a tömegnek (a tömeg lényegének) megfelelő lenne. Ha a tömeg a saját cselekvését hozná létre, nem idegen mintákat venne át. Mennyiben sajátos cselekvése egy egyetemi hallgatókból álló tömegnek a forgalomkorlátozás? Ezt leginkább a vasutasoktól vagy a légiirányítóktól veszik át. Ezzel szemben az egyetemfoglalás valóban sajátosan hallgatói cselekvés.

Ami a radikalitást illeti, egy cselekvés nem akkor radikális, ha erőszakos, hanem akkor ha nem reproduktív, hanem produktív. Ha nem  ugyanazt termeli újra, mint ami eddig volt, hanem "radikálisan" mást hoz létre. természetesen a hallgatói mozgalomnak politikai céljai vannak, ezért a terméknek, az "újnak", vagy "másnak" is politikainak kell lennie.

Vegyünk egy ártatlan példát. A Pécsi Hallgató Hálózat által szervezett "Reunion" fórum pár nappal a szénszünet megkezdése előtt úgy találta, hogy nem tud nagy volumenű akciót indítani már, ezért valami kisebb akciót szervez. Elfoglalja a Tudásközpont könyvtárának második emeletét és ott az akció résztvevői "hisztérikusan tanulnak", reagálva a kormány több tagjának propagandisztikus megnyilvánulására, amely a hallgatók és diákok mozgalmát "hisztériának" bélyegezte.

Ez az akció amellett, hogy remekül sikerült és a könyvtárban dolgozó egyetemistákat sikerült bevonni, a radikális cselekvés tiszta példája is.

1. az akció kifejezte a hallgatói tömeg specifikumát

2. az akció egy úgynevezett "kifordításra" (détournement) épült: a kormányzat negatív kommunikációját kifordították.

3. az akció politikai terméke a "hisztéria" szóhoz kapcsolódó negatív kommunikáció pozitívba fordítása volt. Ez produktív aktusként fogható fel, nem pedig reproduktívként. Ha csak tagadták volna, azzal nem sokat érnek el, de ők bemutatták, hogy a negatív felhang hamis, és azt megfordították.

4. a médiavisszhang biztosította a széles propagandisztikus célokat, a helyi hallgatók bevonása biztosította a szervezetbővítési célokat.

Általában véve: politikai hatása nem feltétlenül annak az akciónak van, ahol folyik a vér, hanem annak, ami megváltoztatja a politikai képzeletet. A pécsi hallgatóknak a "hisztéria" szóról nem a céltalan hőbörgés, hanem az akció hordozta üzenet jut eztán eszébe.

A sokarcú tömegről

A "tömeg" kifejezésnek rossz a renoméja. Számos oka van ennek, kivétel nélkül mind kultúrtörténeti, és semmi esetre sem szeretnék kultúrtörténeti kiselőadásokat tartani. Célravezetőbbnek tűnik elmondani, milyen tömeg az, amiről én azt gondolom, hogy e rossz hírnevet egyáltalán nem érdemli meg.

„De éppen ez volt a helyzetben a csodálatos, az óriási, a kivételes! mert attól a pillanattól kezdve, hogy leugrottunk a peronról és az ellenállhatatlan erejű mozgás magába vett, (...) immár nem fölülről és kívülről figyelve, nemcsak az nem volt kérdés többé, hogy merre megyünk, hanem valójában az sem, hogy miért, és nem is mintha nem tudtuk volna magunkat kiverekedni innen, semmiféle ismerős kényszer nem működött, hanem éppen azért kellett egyetlen irányként, egyetlen lehetőségként választani a tetszőlegest, mert azokban az órákban a tömeg hallatlan fölszabadultsága még minden lehetőséget nyitva hagyott, mindent megengedett, s amennyiben a lehetőségek nyitottak, a véletlenszerűen adódót is választhatom; a választáshoz egyetlen alapfeltételt kellett teljesíteni, menni, akárha ebben a legelemibb és oszthatatlan igényben, a testem puszta természetes mozgáskényszerében vállalnék közösséget mindenkivel, én is megyek, mint ahogyan ők is jönnek velem."

Nádas Péter ír így az 1956 október 25-én kialakult tömegről az Emlékiratok könyvében. Azért citáltam ide, hogy bemutassam egy olyan tömeg leírását, ami nem arctalan tömeg. Létezik ilyen tömeg, létezik olyan tömeg, amelyben mindenki megjelenik.

A 2012 decemberi diákmozgalmak a kezdetektől ilyen tömeggé próbálnak formálódni. A 2012 december 10-én tartott fórum és tüntetés, amely az ELTE lágymányosi campusában kezdődött azért volt fontos esemény, mert a budapesti Hallgató Hálózat egy olyan fórumot szervezett, ami mindenkinek hangot adott. Azt, hogy itt valami gyökeresen más kezdődött többen észrevették. A hallgatók egy ismert modellt vettek át, a zágrábi egyetem "okkupációs szakácskönyvét", hogy megteremtsék a bázisdemokratikus döntéshozatal lehetőségét.

A részvételi demokrácia ilyen formája természetesen nem olyan spontán, mint Nádas "testközösséggé" szerveződő tömege. De ugyanaz a célja: arcot adni mindenkinek. Ha a tüntetések – mint sokan hiszik – a Petőfi hídon kezdődtek volna, a tömeg nem érezte volna magénak olyan módon a tüntetést, mint azt tette így. A hídfoglalást több órás vita előzte meg, ami egyrészt a követelési pontokat tárgyalta meg, másrészt elhatározta a cselekvés helyét és módját. Létrehozott egy olyan integrált tömeget, ami ugyan szükségképpen nem fejezheti ki minden egyes tagjának akaratát, de mégis képes megjeleníteni azt. A közös cselekvés egy, de a vélemények, indokok és gondolatok számosak.

Ez a tömeg nem arctalan, hanem sokarcú.

Lectori salutem

Az itt következők személyes elméleti reflexiók lesznek a jelenleg folyó diákmozgalmakról.

Nem nagyon hittem sohasem abban, hogy nekem blogot kell indítani, több okból sem. Egyrészt mert a blog szubjektív műfaj, az én szakmám pedig a legkevésbé sem szubjektív. Filozófus vagyok, a filozófiát pedig meggyőződésem szerint nem érdeklik a vélemények, csak az állítások. Másrészt megvan a lehetőségem a publikációra a folyóiratokban, könyvben és így tovább.

Miért akkor mégis a blog formátum?

Szubjektív reflexióknak, olyanoknak, amelyet  valós társadalmi mozgalom inspirál, a Magyarországon 2012 decemberében indult diákmozgalmak. Mivel magam szervezője voltam e mozgalom pécsi szálának igen közelről vagyok érintett. Részese vagyok az események formálásának, azonban a reflexió meghaladja azokat a kereteket, amelyekre a mozgalom jellegénél fogva lehetőséget nyújt. E mozgalom ugyanis tömegmozgalom, az egyéni reflexiókat ugyan meg kell tudnia jeleníteni, de egyben meg is kell haladnia. A mozgalomban egy vagyok a sok résztvevő közül, még pontosabban része vagyok a tömegnek.

A blog tehát ahhoz megfelelő médium, hogy elméleti reflexiókat fűzzek  egy folyamatban lévő mozgalomhoz. Se több se kevesebb. Nem akarom feltalálni a mozgalmat, nem akarom legitimálni, nem akarom vezetni. És nem akarok filozófiálni sem, bár lehet, hogy az olvasó úgy érzi majd, és bevallom, hogy reményeim szerint e szubjektív reflexiókat később fel tudom filozófiai elméletként is dolgozni.

Megjegyzés:
Moderálási alapelvem, hogy ez egy személyes blog, nem politikai harcmező, úgyhogy minden egyéni vagy közösségi méltóságot sértő bejegyzést kimoderálok, egyébként pedig minden ellenvéleményt szívesen látok.